Amerikai istenek [American Gods - hu]

A következő néhány hétben többször elkísérte Szerdát.

Egyszer egy kunyhó konyhájában üldögélt Rhode Islanden, míg Szerda az elsötétített hálószobában vitatkozott egy nővel, aki nem volt hajlandó felkelni, és az arcát sem mutatta meg egyiküknek sem. A hűtő polcán két műanyag zacskó volt, az egyikben tücsköket, a másikban új szülött egerek tetemét tartották.

Egy seattle-i rockklubban végignézte, amint Szerda megpróbálja túlkiabálni a zenekar dübörgését, és üdvözlő szavakat ordít egy rövid, vörös hajú, kék spirálokkal kitetovált lány fülébe. A beszélgetés eredményes lehetett, mert Szerda elégedetten vigyorogva távozott.

Öt nappal később egy bérelt autóban várta Szerdát, aki bosszús arccal sétált ki egy dallasi irodaházból. Beült, bevágta az ajtót és egy darabig meg sem szólalt, csak haragtól vörös arccal ült az ülésen.

— Indulj — szólalt meg végül. — Seggfej albánok — tette hozzá. — Nem mintha bárkit is érdekelnének.

Három nappal később Boulderbe repültek, ahol kellemes ebéden vettek részt öt fiatal japán hölgy társaságában. Mindvégig udvarias megjegyzéseket váltottak, és amikor távoztak, Árnyék azt sem tudta eldönteni, egyáltalán megegyeztek-e valamiben. Szerda viszont egészen jókedvűnek látszott.

Kezdte várni a napot, amikor visszatérhet Lakeside-ba. Ott nyugalmas volt az élet, szívesen látták, és ezt kezdte egyre jobban megbecsülni.

Azokon a reggeleken, amikor nem sofőrködött, áthajtott a hídon és leparkolt a főtéren. Két pástétomot vett Mabelnéclass="underline" az egyiket ott helyben megette és utána ivott egy kávét. Ha valaki ott felejtette az újságot, elolvasta, bár annyira soha nem érdekelték a külvilág hírei, hogy magától vegyen egyet.

A másik pástétomot papírba csomagolva magával vitte és megette ebédre.

Az egyik reggel az USA Todayt olvasta, amikor Mabel lépett az asztalhoz.

— Hé, Mike. Ma merre megy?

Halványkék volt az ég. A reggeli köd már felszállt és deres hártyát hagyott a fatörzseken.

— Nem tudom — mondta Árnyék. — Talán megint végigmegyek a gyalogösvényen.

A nő újratöltötte a kávéspoharát.

— Járt már kelet felé, a Q úton? Arrafelé nagyon szép a táj. Az a kis utca lesz az, ami a Huszadik sugárútról indul, a szőnyegbolt mellett.

— Nem. Még nem jártam arrafelé.

— Hát — mondta a nő — pedig nagyon szép.

Rendkívül szép volt. Árnyék letette a kocsit a város határában, aztán elindult az út szélén. A szélfútta vidéki út a várostól keletre magasodó dombok között kanyargott. A dombokat csupasz juharfák, csontfehér nyírfák és sötét fenyők borították.

Valahol a nyomába szegődött egy sötét kismacska. Szürke bundája volt és fehér zoknija. Árnyék odasétált a macskához. Az nem futott el.

— Szia, macska — mondta neki fesztelenül.

A macska félrehajtotta a fejét és végigmérte smaragdszín szemével. Aztán fújt — nem a férfira, hanem valamire az út túloldalán, de Árnyék nem látta, mi az.