Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Esélytelen — szólalt meg egy női hang. — Április harmadika. Este hat. Aznap enged fel a jég. — Árnyék elmosolyodott. Marguerite Olsen síruhát viselt. A terasz túlsó végén töltögette a madáretetőket.

— Olvastam a cikkét a Lakeside Newsban.

— Izgalmas, mi?

— Hát, inkább oktató jellegű.

— Már azt hittem, vissza sem jön — mondta a nő. — Jól eltűnt, mi?

— A nagybátyámnak szüksége volt rám — felelte Árnyék. — Úgy elszaladt az idő, szinte észre sem vettük.

A nő betette az utolsó faggyúkockát a ketrecbe, majd egy műanyag tejesflakonból korpát öntött a hálós etetőbe. A közeli fenyőfán türelmetlen csipogtak az olívazöld télikabátjukat viselő tengelicék.

— Az újságban nem találtam semmit Alison McGovernről.

— Nem tudtunk mit írni. Még mindig nem találták meg. Elterjedt a pletyka, hogy valaki látta Detroitban, de mint kiderült, vaklárma volt.

— Szegény kislány.

Marguerite Olsen visszacsavarta a kupakot a kannára.

— Remélem, meghalt — mondta tárgyilagosan.

Árnyék teljesen megdöbbent.

— Miért?

— Mert a többi lehetőség sokkal rosszabb.

A tengelicék zaklatottan ugrándoztak a fenyőfa ágán, és türelmetlenül várták, hogy végre eltűnjenek onnan az emberek.

Nem Alisonról beszélt — gondolta Árnyék. — Hanem a sajátfiáról. Sandyről. Hiányzik Sandy — mondta valaki nem is olyan régen. Ki volt az?

— Jót beszélgettünk — mondta.

— Igen — mondta a nő. — Szerintem is.

A február maradéka kurta, szürke napok gyors sorozatává olvadt össze. Voltak napok, amikor havazott, voltak napok, amikor nem. Kezdett enyhülni az idő, olykor fagypont fölé emelkedett a hőmérséklet. Árnyék a lakásban maradt, de lassan úgy érezte magát, mint akit börtönbe zártak, így hát amikor Szerdának nem volt rá szüksége, sétákra indult a környéken.

A nap nagy részét sétálással töltötte, és hosszú vándorutakat tett a város környékén. Magányos barangolása során eljutott a nemzeti park határáig északon meg nyugaton, délen pedig tehénlegelőkbe és kukoricamezőkbe ütközött. Végigment a helyi túraösvényen, elhagyatott síneken és hátsó dűlőutakon bandukolt. Olykor még a befagyott tavon is átkelt, az északi partról a délire. Néha találkozott helybéliekkel, téli kirándulókkal vagy kocogókkal, és ilyenkor integetett nekik, üdvözölte őket. Az esetek nagy részében senkit sem látott, csak varjakat meg tengelicéket, nagy ritkán egy elütött oposszumot vagy mosómedvét falatozó sólymot. Egy emlékezetes alkalommal végignézte, hogyan fog egy sas ezüstös pikkelyű halat a peremén befagyott, de középen szabadon zubogó White Pine-folyóból. A hal vadul ficánkolt a sas karmai között, pikkelyén a déli nap sugarai csillogtak. Árnyék elképzelte, mi lenne, ha a hal kiszabadulna és elúszna az égen, aztán komoran elmosolyodott.

Rájött, hogy ha sétál, nem kell gondolkodnia, és ez tökéletesen megfelelt neki — ha gondolkodni kezdett, elméje olyan helyekre kalandozott, amelyek felett nem volt hatalma, ahol kényelmetlenül érezte magát. A kimerültség sokkal jobb volt. Amikor teljesen kifáradt, a gondolatai nem tértek vissza Laurához, a különös álmokhoz, esetleg olyan dolgokhoz, amelyek nem léteztek vagy nem létezhettek. Amikor séta után hazatért, azonnal elaludt és nem álmodott.

A főtéren, George Borbélyüzletében összefutott Chad Mulligan seriffel. Árnyék mindig sokat várt a fodrászoktól, de azok soha nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Minden hajvágás után többé-kevésbé ugyanúgy nézett ki, mint előtte, csak rövidebb volt a haja. A szomszédos székben ülő Chadet meglepően aggasztotta, milyen lesz a külseje. Amikor a fodrász végzett, a seriff komoran a tükörképe szemébe nézett, mintha mindjárt megbírságolná gyorshajtásért.