Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Veszélyesek?

— Ha valaki annyi idős, mint én, mindig a legrosszabbat feltételezi.

Árnyék elmosolyodott.

— Miért, milyen öreg vagy?

— Mint a nyelvem — felelte Szerda. — És néhány hónappal idősebb a fogaimnál.

— Annyira rejtegeted a lapjaidat — mondta Árnyék —, hogy néha nem is tudom, vannak-e lapjaid egyáltalán.

Szerda nem válaszolt, csak felmordult. A dombok egyre meredekebbek lettek.

Árnyék szédült. A csillagok mintha a halántékában meg a mellkasában doboló vérrel lüktettek volna egy ütemre. Amikor leértek a következő domb aljára, megtántorodott, szóra nyitotta a száját, aztán elhányta magát.

Szerda az egyik belső zsebébe nyúlt és egy laposüveget húzott elő.

— Igyál egy kortyot — mondta. — De csak egyet.

A folyadéknak átható illata volt és úgy párolgott szét a szájában, mint a nagyon finom konyak, bár nem volt alkoholíze. Szerda kivette a kezéből a laposüveget és eltette.

— Nem tesz jót a közönségnek, ha a kulisszák mögött találja magát. Ezért vagy rosszul. Gyorsan ki kell jutnunk innen.

Szaporább léptekkel folytatták az útjukat, Szerda elszántan cammogva, Árnyék pedig meg-meginogva, bár az italtól jobban érezte magát. Narancshéj, rozmaringolaj, borsmenta és szegfűszeg íze maradt utána a szájában.

Szerda megmarkolta a karját.

— Arra — mutatott balra, két egyforma, kővé dermedt üvegdombra. — Sétálj át közöttük. Maradj mellettem.

Besétáltak a két sziklahalom közé, és hideg levegő meg vakító napfény csapott Árnyék arcába.

Egy meredek hegyoldalon álltak. Eltűnt a köd, fényes, fagyos nappal volt, makulátlan kék színben izzott az ég. A hegy lábánál kavicsos út kanyargott, és vörös kombi közeledett rajta dülöngélve, mint egy játékautó. A közeli házból fából rakott tűz füstje szállt. Lakókocsi lehetett, amit harminc évvel ezelőtt valaki itt hagyott a domboldalon. Azóta sokat javítgattak és foltozgattak rajta, és imitt-amott még hozzá is építettek.

Amikor az ajtó elé értek, az kinyílt és egy középkorú férfi pillantott ki rájuk metsző pillantással, a szája pedig keskeny volt, mintha késsel vágták volna az arcába.

— Aj, hallottam ám a két fehérről, akik elindultak meglátogatni engem. Két fehér egy Winnebagóval. És azt is hallottam, hogy elvesztek, mert a fehér emberek mindig eltévednek, ha nem raknak tele mindent a tábláikkal. És erre ez a két szánalmas pária itt toporog a küszöbömön. Tudjátok, hogy a lakoták földjén jártok?

— Mióta vagy te lakota, vén zsivány? — kérdezte Szerda. Kabátot meg lehajtható fülű sapkát viselt, és Árnyék alig hitte, hogy az előbb a csillagok fényében még széles karimájú kalap meg tépett köpönyeg volt rajta. — No, Whiskey Jack, én mindjárt éhen halok, a barátom meg most szabadult meg a reggelijétől. Nem akarsz behívni az otthonodba?

Whiskey Jack a hónalját vakargatta. Farmernadrágot hordott meg atlétatrikót, ami olyan szürke volt, mint a haja. A lábán mokaszint viselt és rá sem hederített a hidegre.

— Jól érzem magam itt. Gyertek be, fehér emberek, akik elhagyták a Winnebagójukat.

A lakókocsiban sokkal nagyobb volt a füst, és az asztalnál ült még valaki. Kopott szarvasbőr nadrágot viselt, de cipőt nem. Kéregbarna bőre volt. Szerda elégedettnek tűnt.

— Nohát — mondta —, úgy tűnik, késlekedésünk mégis gyümölcsözőnek bizonyult. Whiskey Jack és Alma Johnny. Két legyet egy csapásra.

Az asztalnál ülő férfi, Alma Johnny Szerdára meredt, aztán benyúlt a két lába közé és rámarkolt az ágyékára.

— Megint nem jött be. Megnéztem, de mindkét golyóm megvan, ippeg ott, ahol lenniük kell. — Árnyékra nézett, és a tenyerét mutatva felemelte a kezét. — A nevem John Chapman. Ne is törődj vele, mit hadovál rólam a főnököd. Seggfej. Mindig is az volt. Mindig is az lesz. Némely ember egyszerűen seggfejnek születik, ennyi az egész.