Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Valami bűzlik — mondta Szerda. — A picsába. Jézus a kibaszott biciklin. Lassíts, de ne állj meg.

— Nem akarsz beavatni?

— Bajban vagyunk. Nem ismersz egy kerülő utat?

— Nem igazán. Tudod, most járok először Dél-Dakotában — mondta Árnyék. — És fogalmam sincs, hová megyünk.

A domb túloldalán valami vörösen villogott, színesre festve maga körül a ködöt.

— Úttorlasz — mondta Szerda. Mélyen az öltönye egyik zsebébe túrt, aztán egy másikba, mintha keresne valamit.

— Megállok és megfordulok.

— Nem fordulhatunk meg. Követnek — mondta Szerda. — Lassíts le tíz-tizenöt mérföldes sebességre.

Árnyék a tükörbe pillantott. Egy mérföldre mögöttük fényszórók világítottak.

— Biztos vagy ebben? — kérdezte.

Szerda felhorkantott.

— Mint ahogy a tojás az tojás — felelte. — Miként azt a pulykatenyésztő mondta, miután kikelt nála az első teknősbéka. A, megvan! — és ezzel egy kis darab fehér krétát halászott elő az egyik zsebe legmélyéről.

Nekiállt telefirkálni a furgon műszerfalát, mintha egy algebrafeladatot próbálna megoldani, vagy mintha csavargó lenne, aki a hobók titkosírásával hosszú üzenetet karcol a falra a többi csavargónak: harapós kutya, veszélyes város, kedves asszony, a börtön nem szigorú, ki lehet húzni bent egy éjszakát…

— Oké — mondta Szerda. — Most tornázd fel harmincra. És ne is menj lassabban. A mögöttük haladó járművek egyike a lámpáit meg a szirénát bekapcsolva megindult feléjük.

— Ne lassíts — ismételte Szerda. — Le akarnak állítani, mielőtt elérnénk a torlaszt. — Kricc. Kracc.

Felértek a dombtetőre. Az úttorlasz már negyed mérföldre sem volt tőlük. Az úton tizenkét kocsi állt keresztben, az út mellett pedig egy csomó rendőrautó meg néhány nagy, fekete furgon.

— Kész — mondta Szerda, és eltette a krétát. A műszerfalat teljesen elborították a rúnaszerű irkafirkák.

A szirénázó autó utolérte őket. Lelassított, felzárkózott melléjük, és rájuk ordított egy hangosbeszélő:

— Húzódjon le! — Árnyék Szerdára pillantott.

— Fordulj jobbra — mondta Szerda. — Hajts le az útról.

— Ezzel a járgánnyal nem merem megcsinálni. Felborulunk.

— Nem lesz semmi gond. Hajts jobbra. Most!

Árnyék félrerántotta a kormányt. A Winnebago hatalmasat zökkent és megingott. Egy pillanatra azt hitte, mégis igaza lesz és fel fognak borulni, de az ablakon túli világ szétfoszlott és megremegett, mint amikor szél fodrozza végig a kristálytiszta tóban tükröződő képet.

Eltűntek a felhők, a köd, a hó és a napfény.

Most csillagok ragyogtak felettük, fagyott fénydárdákként döftek az éjszakai égbe.

— Itt állj le — mondta Szerda. — Gyalog megyünk tovább.

Árnyék leállította a kocsit. Hátrament a Winnebago hátuljába, felhúzta a kabátját, a csizmáját meg a kesztyűjét. Aztán kimászott a járműből. — Oké. Mehetünk — mondta.

Szerda meglepetten pillantott rá, de mintha lett volna még ott valami más is — bosszúság talán. Vagy büszkeség.

— Miért nem tiltakozol? — kérdezte. — Miért nem kiabálod, hogy ez lehetetlen? Mi a szar történt veled, hogy azt teszed, amit mondok, ráadásul ilyen kurvára nyugodtan?

— Mert nem azért fizetsz, hogy kérdezősködjek — felelte Árnyék. Amikor ezt kimondta, már pontosan tudta, mi az igazság. — Laura óta egyébként sem lepődöm meg semmin.

— Amióta visszatért a halálból?

— Mióta megtudtam, hogy Robbie-val kefélt. Az fájt. A többi csak a hab a tortán. Most hova megyünk?

Szerda az egyik irányba mutatott, és elindultak arrafelé. A talajt fényes, néha üvegszerű, vulkáni eredetű kődarabok borították. A levegő csípős volt, de nem téliesen fagyos. Oldalazva lebotorkáltak egy domboldalon. Ott rábukkantak egy kitaposott ösvényre és elindultak rajta. Árnyék lenézett a domb aljára.