Amerikai istenek [American Gods - hu]

A Helyi Rendfenntartó Erő az egyik rendőrautóhoz sétál és mond valamit a sofőrnek. Mindketten a fejüket csóválják.

Ő közben előveszi a mobilját, belép a telefonkönyvbe és megkeresi a „Mosoda” bejegyzést, ami annyira tetszett neki, amikor beírta — utalás a The Man from U.N.C.L.E. című kémfilmsorozatra, de nem is, most eszébe jut, hogy ez nem is onnan van, ott szabóműhelynek hívták, ő a Get Smartra gondolt, és most furcsán érzi magát, kicsit csalódott is, hiszen hosszú éveken át nem jött rá, hogy az csak egy vígjáték, pedig sráckorában mennyire szeretett volna egy cipőbe épített telefont…

Női hang szól a telefonba.

— Igen?

— Itt Város úr. Világ urat keresem.

— Egy pillanat. Megnézem, bent van-e.

Csend. Város úr keresztbe teszi a lábait, feljebb rántja a pocakján az övét — most már tényleg le kell adnia azt a pár kilót —, hogy ne szorítsa a hólyagját. Aztán udvarias, finom hang szólal meg a telefonban.

— Helló, Város úr.

— Elveszítettük őket — mondja Város. Csalódottság szorítja görcsbe a gyomrát: ezek a rohadékok, ezek a mocskos, geci szemétládák ölték meg Sziklát meg Deszkát, az isten szerelmére. Jó emberek voltak. Jó emberek. Borzasztóan szeretné megdugni Deszka feleségét, de tudja, hogy még csak most temették el a férjét, várnia kell egy keveset. Ezért havonta egyszer meghívja vacsorázni, amolyan befektetésképpen, a nő pedig hálás a figyelmességéért…

— Hogyan?

— Nem tudom. Eltorlaszoltuk az utat, nem mehettek sehová, de mégis eltűntek.

— Az élet újabb apró rejtélye. Ne izguljon. Megnyugtatta a helyieket?

— Azt mondtam, optikai csalódás volt.

— Beveszik?

— Valószínűleg.

Volt valami rendkívül ismerős Világ úr hangjában — de milyen különös gondolat is ez, hiszen pontosan két éve dolgozik neki, naponta beszélnek, hát persze, hogy ismerős a hangja.

— Most már messze járhatnak.

— Küldjek embereket a rezervátumba?

— Nem ér meg annyi felhajtást. Túl sok jogi bonyodalommal járna, és ennél több szálat én sem tudok kézben tartani ma reggel. Rengeteg időnk van. Jöjjön vissza. Nyakig ülök a találkozó megszervezésében.

— Gondok vannak?

— Most mindenki megpróbálja megmutatni, kinek a farka a legnagyobb. Én indítványoztam, hogy az egész legyen itt. A technikusok Austinban akarják, esetleg San Joséban, a játékosok Hollywoodban, a Sérthetetlenek a Wall Streeten. Mindenki a maga hátsó udvarában szeretné megszervezni. Senki sem enged.

— Tehetek esetleg valamit?

— Még nem. Lesz, amelyikre rámordulok, másokat megcirógatok. Tudja, hogy megy ez.

— Igen, uram.

— Folytassa, Város.

Megszakad a kapcsolat.

Város arra gondol, hogy kommandósokat kellett volna ráküldenie arra a kurva Winnebagóra, vagy alá kellett volna aknáznia az utat, esetleg taktikai atomlövedékkel lőni őket, akkor megtanulták volna azok a rohadékok, hogy itt komoly dolgokról van szó. Mint ahogyan azt egyszer Világ úrtól hallotta, Mi Lángoló Betűkkel írjuk a jövendőt, és Város úr most arra gondol, hogy Jézusom, ha most nem vizelhet, az egyik veséjének annyi, mert egyszerűen felrobban, ahogy a papája szokta mondogatni, amikor Város még kisfiú volt és sokat utaztak a sztrádán és a papája mindig azt mondta: „Mindjárt szétdurranok…” — Város úr még most is tisztán hallja a papa recsegő jenki akcentusát — „Ki kell csavarnom a gyíkot, mert mindjárt szétdurranok…”

…és Árnyék érezte, hogy valaki szétfeszíti a tenyerét, egyesével fejti le az ujjait a combcsontról. Már nem kellett vizelnie — az valaki más volt.

Ő a csillagok fényében állt egy sziklás pusztaságban.

Szerda ismét csendre intette. Aztán elindult, és Árnyék követte.