Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Akkor minek küszködsz vele? — kérdezi erre Clémentine.
Zuzu mama megrántja sovány vállát, amitől megremeg elsorvadt keze.
Erre a kérdésre nem tud válaszolni. Csak annyit mondhatna, hogy azért, mert hálás, hogy még él, és tényleg hálás: túl sok embert látott meghalni. Vagy mert álmaiban látja a rabszolgák eljövendő felkelését, mint történt az LaPlace-ban (ahol leverték őket), de a szíve mélyén tudja, hogy Afrika istenei, Legba és Mawu segítsége nélkül soha nem kerekedhetnek felül fehér kínzóikon, soha nem térhetnek vissza a szülőföldjükre.
Amikor majdnem húsz évvel ezelőtt felriadt azon a szörnyű éjszakán és érezte a bordái közé hatoló acél hidegét, Zuzu mama meghalt. Ő már régen nem él, csak gyűlöl. Ha bárki megkérdezné, képtelen lenne felidézni a bűzölgő hajón utazó, tizenkét éves lány emlékét — túl sokszor megverték és megkorbácsolták azóta, túl sok éjszakát töltött bilincsben, túl sokszor szakították el azoktól, akiket szeretett és túl sokat szenvedett.
De mesélhetne a fiáról, akinek levágták a hüvelykujját, amikor a gazdájuk rájött, hogy tud írni meg olvasni. Mesélhetne a lányáról, aki tizenkét éves korában nyolc hónapos terhes volt az egyik hajcsártól, és arról, miként ástak gödröt a vörös földbe, hogy ne veszítse el a gyermeket, de utána addig korbácsolták, míg csurom vér nem lett a háta. Hiába ásták meg a lyukat, a lánya egyszerre búcsúzott el a gyermekétől és az életétől egy vasárnap reggelen, amikor az összes fehér a templomban ült…
Túl sokat szenvedett.
— Hódolj előttük — mondta Zuzu mama a fiatal Parisnének a mocsárban, egy órával éjfél után. Mindketten derékig mezítelenek voltak, szakadt róluk a víz a fülledt éjszakában, bőrük színét kihangsúlyozta a fehér holdvilág.
Az özvegy Parisné férje, Jacques (aki három évvel később fog meghalni, meglehetősen furcsa körülmények között) mesélt egy keveset St. Domingo isteneiről, de Marie-t mindez nem érdekelte. A hatalom a rítusokban van, nem az istenekben.
Zuzu mama és özvegy Parisné együtt dúdoltak, dobogtak és térdepeltek a mocsárban, a fekete kígyóknak énekeltek, a színes bőrű, szabad nő és az elsorvadt karú rabszolganő.
— Nemcsak arról van szó, hogy ha te boldogulsz, akkor ellenségeid gyengülnek — mondta Zuzu mama.
A ceremóniák litániája, a szavak, amelyeket valaha ő és a testvére is ismert, már kikoptak az emlékeiből. A csinos Marie Laveau-nak azt mondta, hogy a szavak nem számítanak, csak a dallam és a ritmus a fontos, és most, amikor énekelve dobognak a sárban, különös látomása támad. Látja a dalok ritmusát, a kalindáét meg a bambuláét, és azt, ahogyan az egyenlítői Afrika lüktetése lassan szétárad az éjféli tájon, amíg az egész ország bele nem remeg és átveszi a régi istenek ritmusát. És most, a mocsárban dobogva azt is megérti, hogy ez sem, még ez sem lesz elegendő.
Zuzu mama a csinos Marie-hoz fordul, és az ő szemén keresztül látja magát, a fekete bőrű öregasszonyt, akinek ráncos az arca és csontsovány karja mereven lóg az oldala mellett, és a tekintete elárulja, hogy ő látta a gyermekeit kutyákkal verekedni az ennivalóért. Látta magát, és akkor, életében először megérezte, hogy ez a fiatalasszony mennyire fél és iszonyodik tőle.
Aztán felkacagott, leguggolt és jó kezével felemelt a földről egy kígyót, ami olyan hosszú volt, mint egy husáng és olyan vastag, mint egy hajókötél.
— Nesze — mondta. — Ez lesz a mi voudoununk.
A kígyó nem tiltakozott, amikor a Marie kezében tartott kosárba dobta.
És akkor, a holdfényben újabb látomása támadt, ez alkalommal utoljára, és meglátta testvérét, Agasut. De nem az a tizenkét éves fiú volt, akit a bridgeporti piacon elszakítottak tőle, hanem egy hatalmas, kopasz férfi, aki hézagos fogsorral vigyorgott rá, és mély hegek csíkozták a hátát. Egyik kezében machetét tartott. Jobb karja alig volt több, mint egy csonk.
Zuzu mama kinyújtotta egészséges bal kezét.
— Maradj, maradj még egy kicsit — suttogta. — Ott leszek. Hamarosan ott leszek veled.
És Marie Paris azt hitte, hogy az öregasszony hozzá beszél.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Amerika a vallást, akárcsak a moralitást, jól fizető értékpapírokba fektette. Arra a cáfolhatatlan álláspontra helyezkedett, hogy egy nemzet azért áldott, mert megérdemli, hogy áldott legyen — és ezt akár cáfolják, akár megerősítik más teológiai tételek, Amerika gyermekei fenntartások nélkül hisznek ebben a nemzeti hitvallásban.