Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Lehet, hogy megesznek minket — mondta a férfi. — Ezt mesélték nekem. Ezért van szükségük ilyen sok rabszolgára. Mert mindig éhesek.
Wututu sírni kezdett. Agasu azt mondta neki:
— Ne sírj, testvérem. Nem fognak megenni téged. Én megvédelek. Az isteneink megvédenek.
De Wututu csak sírt tovább és nehéz szívvel gyalogolt és olyan nyers, mindent elöntő fájdalmat, haragot és félelmet érzett, amit csak egy gyermek tud. Képtelen volt elmondani Agasunak, ő nem tart attól, hogy felfalják a fehér ördögök. Ő életben marad, ebben biztos volt. Azért sírt, mert félt, hogy megeszik a testvérét, és nem volt benne biztos, hogy meg tudja védeni.
Megérkeztek egy kereskedőállomáshoz és tíz napig tartották ott őket. A tizedik nap reggelén valamennyiüket kiterelték a kunyhóból, ahol raboskodtak (és ami nagyon zsúfolttá vált az utolsó napokban, mert újabb férfiak érkeztek messzi földekről, saját rabláncra fűzött csoportjaikkal). A kikötőbe vezették őket, és Wututu meglátta a hajót, ami majd elviszi innen a rabszolgákat.
Az első gondolata az volt, milyen hatalmas, a második pedig az, hogy túl kicsi és nem fognak mind beférni. Könnyedén ringatózott a vízen. A csónak ide-odajárt a part és a hajó között, a fedélzetre szállította a foglyokat, ahol megbilincselték és az alsó fedélközbe zsúfolták őket a tengerészek, akiknek téglavörös vagy napbarnította bőrük, furcsa, hegyes orruk és szakálluk volt, amitől mind vadállatoknak tűntek. Néhány tengerész hasonlított azokra a férfiakra, akik a partig kísérték őket. A férfiakat, a nőket és a gyereket elválasztották egymástól és a rab szolgafedélzet különböző részeibe toloncolták. Ennyi rabszolgát nehéz volt elhelyezni a hajón, ezért többeket fent, a fedélzeten láncoltak le, a tengerészek függőágyai alatt.
Wututut nem az asszonyok, hanem a gyermekek közé tették, és nem láncolták le, csak bezárták. Testvérét, Agasut a megláncolt férfiak közé lökték, akik heringekként zsúfolódtak össze a fedélközben. Itt mindig büdös volt, pedig a legénység felmosta a deszkákat az utolsó szállítmány után. A bűz beette magát a fába: a félelem és az epe szaga volt ez, a hasmenésé és a halálé, a lázé, a tébolyé meg a gyűlöleté. Wututu a forró raktérben gubbasztott a gyerekek között. Mindkét oldalról izzadó gyermekek préselődtek hozzá. Az egyik hullámlökés az ölébe taszított egy kisfiút, aki bocsánatot kért, de Wututu nem ismerte a nyelvet, amit beszélt. Megpróbált rámosolyogni a félhomályban.
A hajó vitorlát bontott. Súlyosan imbolygott a hullámokon.
Wututu arra a helyre gondolt, ahonnan a fehér emberek érkeztek (bár egyikük sem volt igazán fehér: napégette, barna férfiak voltak, sötét bőrrel). Vajon annyira nincs mit enniük, hogy egészen az ő földjéig el kellett jönniük ennivalóért? Vagy ő lesz az ínyencség, a ritka csemege, olyan emberek asztalán, akik már annyi mindent ettek az életben, hogy csak a fazekukba kerülő fekete hústól fut össze a szájukban a nyál?
A kihajózás utáni második napon a hajó szélviharba keveredett, ami nem is volt vészes, de a fedélzet dülöngélt meg bukdácsolt, és hányás szaga keveredett a vizelet, a hasmenés meg a félelem kipárolgásába. A rab szolgafedélzet mennyezetébe vágott szellőzőrácsokon keresztül vízesésként zúdult a nyakukba az eső.
Egy hét után, amikor már nem látszott a szárazföld, a rabszolgákról levették a bilincseket. Figyelmeztették őket, hogy elég bármilyen engedetlenség vagy bajkeverés, és a büntetésük keményebb lesz, mint azt el tudnák képzelni.
Reggel babot és kétszersültet kaptak enni, meg egy korty ecetes citromlevelet, ami olyan savanyú volt, hogy összerántotta az arcukat, és köhögtek meg folyt a szájukból a nyál, néhányan pedig nyöszörögve, jajgatva vártak sorukra. De nem köphették ki: ha valakit rajtakaptak, hogy kiköpi vagy nem nyeli le, azt megkorbácsolták vagy megverték.
Este sózott húst kaptak. Rossz íze volt és a szürke húsdarabokat szivárványos hártya borította. Legalábbis az utazás kezdetén. Ahogy teltek-múltak a napok, a hús egyre pocsékabb lett.
Ha alkalmuk nyílt rá, Wututu és Agasu egymáshoz bújtak, és az édesanyjukról, az otthonukról és pajtásaikról beszélgettek. Wututu olykor elmesélte azokat a történeteket, amiket az édesanyjától hallott, mint például Elegba, a legfurfangosabb isten meséjét, aki Nagy Mawu szeme és füle volt a világban, és aki üzeneteket vitt Mawunak, majd visszatért ura válaszaival.
Hogy megtörjék az utazás egyhangúságát, a tengerészek esténként megparancsolták a rabszolgáknak, hogy énekeljenek nekik és táncolják el szülőföldjük táncait.
Wututunak szerencséje volt, hogy a gyermekek közé került. Őket egymás mellé zsúfolták és nem törődtek velük — a nők már nem mindig voltak ilyen szerencsések. Egyes rabszolgahajókon a nőket rendszeresen megerőszakolták, mintha hallgatólagosan ez is része lenne az útnak. Ez nem olyan hajó volt, ami nem jelentette azt, hogy nem erőszakoltak meg senkit.
Vagy száz férfi, nő és gyermek lelte halálát azon a hajóúton, és őket a tengerbe hajították — néhányan még meg sem haltak, de az óceán zöldes hidege hamarosan lehűtötte halálos lázukat, és kapálózva, fuldokolva, elveszetten süllyedtek a mélybe.
Wututu és Agasu egy holland hajón utaztak, de erről ők mit sem tudtak, és lehetett volna akár angol, portugál, spanyol vagy francia hajó is.
A hajó fekete matrózai, akiknek a bőre még Wututu bőrénél is feketébb volt, megmondták nekik, hová menjenek, mit csináljanak és mikor táncoljanak. Egyik reggel Wututu észrevette, hogy az egyik fekete őr őt bámulja. Evés közben a férfi odajött hozzá és sokáig meredt rá szótlanul.
— Miért csinálod? — kérdezte Wututu a férfit. — Miért szolgálod a fehér ördögöket?