AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
A falak közé visszatérve a parancsnok összehívta a kerületek vezetőit, a templomosokat és az ispotályosokat, a két rend vagyonára számítva a szegény emberek százezer aranyának kifizetésében, de be kellett látnia, hogy nem lesz könnyű dolga: biztos gazdagságuk ellenére azt állították, képtelenek ekkora összeget kifizetni.
Mindössze annyit adtak össze, amennyivel hétezer ember szabadságát vásárolhatták meg. Nem használt sem a parancs, sem a kérlelés. Amikor Balianból, aki mindenét odaadta, kitört a harag, Thibaut megjegyezte, hogy a templomosok vagyonának nagy része valószínűleg már elhagyta Jeruzsálemet.
– Ki lehet jutni a Templomból a kapuk használata nélkül is, úgy, hogy senki sem vesz észre… A kincs már messze jár, le merném fogadni!
Meggyőződése szilárd alapra épült: az ostrom alatt egyetlenegyszer sem látta Adamot a falon harcoló testvérek között. Amikor pedig Szaladin feltételeinek megismerése után elment a rendházba, és kereste, a kapus őrmesterek azt mondták, hogy Adam és két további testvér a törökök érkezése. előtt elhagyta a Templomot: elkísértek egy csapat jeruzsálemit, akik távozni kívántak a szíriai part még szabad kikötői felé, talán hogy Bizáncba induljanak.
– Miért ne Nyugatra? – gondolta magában Thibaut. Nem értette, mit keresne Adam Bizáncban, mely Manuel császár halála óta bizonytalan hely lett. Azt ellenben remekül el tudta képzelni, hogy a menekülők kísérete mellett titokban magával vitte a rend kincseit is. És miért ne lehetnének közöttük a kőtáblák?
A küldetése teljesítése után Adam mostanra bizonyára Provence felé hajózik, ahonnan visszatér szülőföldjére, Picardiába. Thibaut, bár belátta, hogy a barátja mindent megtett, hogy magával vigye őt, mégis mélységes bánatot érzett a gondolatra, hogy bizonyára sosem látja viszont. Olyan fájdalmas volt a gondolat, mintha a fivérét veszítette volna el! Vagy talán még többet!
Eközben a lehető legtöbb aranyat gyűjtötték össze, hogy a lehető legtöbb keresztény életét mentsék meg. Szaladin állta a szavát. Kíséretet küldött Komnenosz Máriáért, Isabelle-ért és a többi gyermekéért, hogy először a szultánhoz kísérjék, ahol nagy megbecsüléssel fogadták, majd Tyrbe, mely a mediterrán partvidéken az egyetlen lehetséges menedék volt Tripolisszal és a Szent Simon kikötővel, mely Antiochiához tartozott. Ezenfelül a szultán szigorú parancsokat adott, hogy a fő közlekedési útvonalakat a csapatai őrizzék, határozottan megtiltva, hogy bárkit is zaklassanak vagy fosztogassanak. Végül engedélyt adott az ispotályosoknak, hogy még egy évig a városban maradjanak a betegek ápolására. A Szent Sírt a görögökre és a szíriaiakra bízta.
Végül eljött a nap, amikor Szaladin bevonult Jeruzsálembe. Mély csend övezte az útját, mely fájdalmas kiáltásokkal és a muzulmánok örömteli éljenzésével telt meg, amikor ledöntette a nagy aranykeresztet a Templom csúcsáról, majd rózsavízzel lemosatta a sziklatemplomot, mely újra Hiram esz-Serif lett. Beköltözött a citadellába, és akik el akartak menni, engedélyt kaptak a távozásra.
Jeruzsálem összes kapuját bezárták. Csak a Dávid-kapu maradt nyitva…
Heraclius haladt a menet élén, ahogyan az a pátriárkához illik. A papság követte…
és a csomagjaik, melyek annál is tömöttebbek voltak, mert vitték magukkal a szent edényeket, az ékszereket, a szőnyegeket és a Szent Sír minden kincsét. Szaladin, aki a falak magasáról nézte a jelenetet, közbeléphetett volna. Nem tette.
Azután jött Balian d'Ibelin a frank nemesség és az előkelőségek élén.
Megmerevedett az akarattól, hogy büszke és határozott maradjon, egy kézzel vezette lovát, a másikban pedig a jeruzsálemi királyok zászlaját vitte, mely nem lobog többé a Dávid-tornyon. Thibaut de Courtenay és Ernoul de Gibelet léptettek a nyomában, majd a többiek követték őket. Mindenki igyekezett tartani magát, de túlságosan nagy volt a fájdalom, és nem egy asszony siratta mindazt, amit hátrahagyott, és mindazokat, akik itt maradtak, és akikre bizonyára a rabszolgaság várt, hisz nem vásárolták ki őket.
Leginkább rájuk gondolt Thibaut, miközben megindult a már sokszor megtett úton.
Rájuk és Ariane-ra, akit kénytelenek voltak az ispotályos apácákhoz vinni, akik közé továbbra is vágyott. Semmi mást nem akart, csak Balduin sírjának közelében maradni.
Thibaut nem tudta, vajon viszontlátja-e még, de tudta, hogy csodával övezett személyének jelenléte vigaszt jelent mind a közösségének, mind a gondjaira bízott betegeknek… Hiába tudta, hogy Szaladin védelmének hála Isabelle sincs veszélyben, és Marietta sem, akit a gondjaira bízott, mégis nehéz és haraggal telt volt a szíve, és elszorult a torka. Szaladin ott volt fenn, Balduin palotájában, talán éppen Balduin lakosztályában vagy a teraszon, és nézte a hatalmas és szánalmas menetet, azokat, akiket elűzött, bár engedte, hogy néhány morzsájukat magukkal vigyék! Néhányan Jeruzsálemben maradtak, például a zsidó kerületbéliek, köztük Joad ben Ezra, aki beleőszült a bánatba, és sírva ölelte meg búcsúzóul. És ott maradtak a halottak, akiket szeretett, és akiknek holtteste a kereszttől megfosztva a muzulmánok kezében marad: a királyok, a királynék, a rokonok – Elisabeth nagynénje, aki Bethániában nem sokkal azelőtt halt meg, hogy ő visszatért Hattinból, és a többi apátnő mellett nyugodott az üres kápolnában, melyet holnap talán megszentségtelenítenek. A városba menekült néhány apáca bizonyára beleveszett a hatalmas tömegbe… Thibaut könnyek felhőzte tekintete még egyszer végigsimogatta a zuhatagokat, a hegygerinceket, a dombokat, ahol oly sokszor vadászott, futkározott, vágtatott Szultán fekete, lobogó farka nyomában… a rendkívüli csődör életének a lovász saját kezűleg vetett véget, hogy ne kerüljön az udvarnagy karmai közé, majd maga is öngyilkos lett.
Mégis ragyogott a nap a Szent Városra, mely talán örökre elveszett, ugyanúgy ragyogott ezen a gyötrelmes órán, mint a boldogság pillanataiban, nem törődve az emlékekkel, melyeket felébresztett, a sebekkel, melyeket felszakított.
1187. október 2. volt, az Angyalok ünnepének napja, a hedzsra 583. éve, és Jeruzsálemnek nem volt többé királya! Akik most útnak indultak, nem hitték már, hogy létezik még király valahol a világban, hisz senki nem sietett a segítségükre.
Pedig ekkor uralkodott Isaac l'Ange, a bizánci császár, Rőtszakállú Frigyes, a nyugati császár, Fülöp Ágost, a francia király és II. Henrik, az angol király…
Negyedik rész
EGY KIRÁLYNŐ, HÁROM KIRÁLY
XII. fejezet
Tyr ura
Szaladin talán csak azért engedte Jeruzsálem kevéske megmaradt védőjének, hogy a frank királyság maradványaihoz csatlakozzon a mediterrán vidéken – a Jordánon túli terület még sokáig ellenáll neki, és csak az éhség kényszeríti térdre –, hogy hátrébb húzódjon, és még nagyobb ugrással vethesse rájuk magát. Hiszen az volt a célja, hogy örökre megtisztítja tőlük Palesztinát: eltökélt szándéka volt, hogy egy napon megszerzi az utolsó bástyákat is, Tyrt, Tortosát, Margatot, nem számítva a Tripoliszi grófságot és az Antiochiai hercegséget, melyeket már így is jelentősen megnyirbált. Tortosa, a templomosok városa – ahol összegyűltek, ahogyan az ispotályosok Margatban –, és különösen Qalat el-Hoszn, a templomosok híres erődítménye hosszas erőfeszítéseket igényel majd, komolyabb eredmények nélkül. Tyr pedig szinte bevehetetlen.
Először is földrajzi fekvése miatt: erős város, melyet a Földközi-tenger kék hullámai vesznek körül, s mely csak egy keskeny földsávval kapcsolódik a szárazföldhöz, amit egykor Nagy Sándor hozott létre mesterségesen, s ami körül a vastag falak értékes kikötőt óvtak. Végül a hattini katasztrófa másnapján szinte égből pottyant védelmezőre talált a város, aki ugyanolyan szívós volt, mint váratlan: Conrad, Montferrat márkija, Hosszúkardú Guillaume-nak, a szép Sybilla rövid életű férjének öccse. Az ő széles vállán nyugodott az egész kivéreztetett királyság életben maradásának reménye.