AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
Nem volt akárki. A francia király és a német császár rokona volt, s joggal tartották kora egyik legjobb kapitányának. Kemény volt, határozott és nagyra törő, s eszébe jutott, hogy a kis Balduin az unokaöccse volt, és bár a gyermek már nincs az élők sorában, őt is érinti az öröksége helyzete. Ezt mérlegelve Konstantinápolyban hajóra szállt egy jelentős lovagcsapattal, és nem tudva, mi történt Tibériásnál, egyenesen Akrába sietett. Ott az a kellemetlen meglepetés érte, hogy a müezzinek szólítanak imára, és Szaladin zászlaja leng a város tornyain. Ekkor úgy döntött, továbbmegy, és Tyr felé vette az irányt, ahol a harangok zúgása és az elvárásainak jobban megfelelő
zászlók fogadták. Partra szállt csapatával a lakosok és a helyi garnizon ujjongása közepette. Azonnal megválasztották parancsnoknak. Berendezkedett, és megkezdte a város védelmének megszervezését. Azután várta az eseményeket, melyek közül az első
a jeruzsálemi menekültek érkezése volt…
Thibaut régóta ismerte Tyrt. Gyakran járt ott Balduinnal a szeretett Guillaume püspök idejében.
Annyi emléke kötődött a városhoz! Nem mind volt szép: például az a nap, amikor a szerencsétlen Guillaume-ot, akit Heraclius kiközösített, a kápolna kövezetén fekve találták. A legtöbb emlék mégis inkább kellemes volt, és megérkezve Thibaut úgy érezte, kiváltságos helyre tér vissza, ahol szeretett fantomok várják, s ez a gondolat elcsitította a fájdalmat, hogy talán örökre elveszett Krisztus és Balduin sírja…
A Ras el-Ain forrásai előtt, melyek hatalmas tartályait Salamon király építtette, köszönetképpen Hiramnak, az építész királynak, amiért felépítette neki a jeruzsálemi templomot, a muzulmán kíséret magára hagyta a Tyrbe tartókat, hogy azokat kísérje tovább, akik Tripoliszban vagy Antiochiában akartak menedéket keresni. Ezektől a forrásoktól függött a környék rendkívüli termékenysége és a város ellátása. Szaladin azonban volt annyira bölcs, hogy nem akarta sivataggá tenni a szép tájat pusztán azért, hogy a szomjúsággal kényszerítse térdre a várost. Ahhoz pedig, hogy elérje a tápláló forrást, mindent le kellett volna rombolnia.
A menekültek fejében különféle gondolatok kavarogtak, de sokan úgy érezték magukat, mint az ígéret földje felé igyekvő zsidók, s hosszú sorokban vonultak az árnyas, régi római úton, melyet ókori sírok szegélyeztek. Nehézkes volt a menetelés a hevenyészett éjszakai táborozásokkal. Mindannyian pihenésre vágytak a városban, mely az üdvösség utolsó kapujaként tűnt fel a szemükben. Bár néhányan úgy gondolták, ez talán csak az utolsó állomás az apokalipszis előtt, a legtöbben reménykedtek, hogy Isten megkönyörül rajtuk, és csodát tesz, hogy bekötözze a sebeket. Egy csoda valóban történt, de abban, aki megtestesítette, nem volt semmi angyali.
Amikor a tengeri földsáv végén a vándorlók elérték a Nagykaput, Tyr egyetlen bejáratát, amit most sós vízzel teli árok vágott el a földsávtól, mellyel egy vadonatúj felvonóhíd kötötte össze, rendkívüli jelenség bukkant fel a falon: csillogó fegyveres nagyúr, arannyal szőtt rókaköpenyben, mely aligha illett a kora őszi időjáráshoz.
Bizonyára fázós volt az úr!
A köpeny felett arrogáns, fekete, egyenes hajú, kemény szájú, sastekintetű fej ült.
– Conrad vagyok – zengte erőteljes hangon –, Montferrat márkija, ennek a városnak az ura. Kik vagytok?
– Olyan messziről jön, hogy nem ismeri fel ezt a keresztet és a szent jelvényeket, melyeket viselek? – vetette oda Heraclius, akinek a türelem nem tartozott legfőbb erényei közé – pontosabban végtelenül türelmetlen volt! – Heraclius a nevem, a Szent Sír és a Szent Jeruzsálemi Templom pátriárkája vagyok. Ha istenfélő keresztény, megnyitja előttünk ezt a várost, mely nem lehet az öné, hiszen még mindig Guy királyunk tulajdona!
– A királyuk? Hol az a király? Ha Tyr még keresztény, csak annak köszönheti, hogy ide jöttem, és átvettem a parancsnokságot az előkelőségek és az egész lakosság felkérésére. Kik ezek az emberek?
Balian Heraclius mellé léptetett a lovával.
– Jeruzsálem nemessége, akiknek én, II. Balian d'Ibelin vagyok az elöljárója, és azt reméltem, átvehetem itt a parancsnokságot. Ha azonban az ön kezében van a lakosok akaratából, nem vitatom el öntől. Hacsak nem tagadja meg a kapu megnyitását azok előtt, akiket Isten önre bíz?
A várfalon Montferrat nemtörődöm köszöntést intett, de nem maradt ideje, hogy kinyissa a száját. Felbukkant mellette egy fiatal hölgy olyan lágy azúrkékbe öltözve, hogy úgy tűnt, mintha hasadékot vágott volna az ég felé az este szürke felhői között: Isabelle! Dühös volt, és haragjában majdnem nekiugrott a márkinak:
– A mieink, nagyuram! A családom, a barátaim és az ismerőseim. Mit tárgyal itt velük, ahelyett, hogy szélesre tárná a város kapuit, mely az én örökségem?
Montferrat gyengéd erőszakkal megfogta a fúria kezét, és az ajkához emelte:
– Kaput nyitunk, felséges hölgyem. Csak megbizonyosodtam róla, hogy ezek az emberek valóban azok, akiknek mondják magukat, és nem álcázott szaracénok!
Manapság nem lehet elég óvatos az ember!
A következő pillanatban hatalmas robajjal leereszkedett a felvonóhíd, és az utazók végre beléphettek a városba.
– Szaracénok, mi?! – morogta Heraclius, amikor Montferrat elé ért. – Úgy nézünk ki? Úgy festek talán, mint valamiféle szultán, aki a feleségeivel és a gyerekeivel utazik?
Mindenesetre emlékeztetem, hogy én vagyok a pátriárka, vagyis a királyság legnagyobb méltósága, aki még a királynak is felette áll, hiszen Krisztus felkentje. Várom a tisztelgését! – tette hozzá finoman felemelve kesztyűs kezét, melyen ott csillogott a pásztorgyűrű.
Ebben a pillanatban olyan erő sugárzott belőle, hogy a márki kénytelen volt meghajolni. Térdet hajtott, és megfogta a kezet, melyet kegyeskedtek felé nyújtani, hogy megcsókolja a gyűrűt.
– Isten hozta önöket! – kiáltotta végül a márki. – Mindenkinek jut hely. Holnap, ha kipihenték magukat, minden fegyverforgató jöjjön a fellegvárba, ahol lakom! Elégedett, hölgyem? – tette hozzá Isabelle-t keresve.
A lány azonban azután, hogy megölelte Baliant, Thibaut-nak nyújtotta a kezét, aki térdre ereszkedett előtte, és ajkával érintette. A két fiatal mosolyára a márki fekete szemöldökét ráncolta, és Thibaut, ahogy felegyenesedett, ellenséges tekintetbe ütközött. Azonnal tudta, hogy Montferrat és ő sosem lesznek barátok. Azonban nem zavartatta magát: ahogy meglátta a falon, rögtön ellenszenvesnek találta a márkit.
Most már érezte, hogy gyűlölni fogja. Különösen, amikor azt látta, hogy a férfi megfogja Isabelle kezét, hogy „visszakísérje a lakosztályába”…
– Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Balian Thibaut-nak. – Bár igen dicstelen posztot tölt be Szaladin mellett, Onfroi de Toron még mindig a mostohalányom férje, és úgy látom, ez a Montferrat túlságosan közelről érdeklődik iránta.
– Amíg Mária királyné vigyáz a lányára, és most már ön is, Balian úr, Isabelle biztonságban lesz – felelte a fiatalember tettetett nyugalommal. Az egykori jeruzsálemi kormányzó közvetlen környezetéhez tartozott, kipróbált barátság fűzte össze őket, és igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy mindig a lány közelében lesz, és nagyon vigyáz majd rá. Most azonban Baliannak és neki a menekültek elszállásolását kellett megszerveznie, különösen a nőkét és gyerekekét, akiknek eredeti védelmezői meghaltak vagy fogságba estek. Istennek hála, volt elég hely.