AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
Először azt hitték, sikerrel járhatnak, hiszen régi taktikájukhoz híven a török csapatok szétnyíltak, hogy utat engedjenek… mely azonban különös módon bezárult, amint a tripoliszi gróf és fiai megindultak rajta. Nem látták többé őket: miután felfrissültek az első kútnál, egészen a partig futottak…
Ekkor csoda történt: rettegését elfeledve Guy de Lusignan hagyta, hogy elragadja kirobbanó vitézsége, mely néha igazi királlyá tehette ezt a jelentéktelen embert.
Hatalmas kiáltásokkal a zászlaja köré szólította a lovagjait, az élükre állt, és kétségbeesett támadásba lendült, mely azonban olyan viharos volt, olyannyira átjárta az őrült vitézség, hogy majdnem elérte magát Szaladint is, aki egy kis magaslatról szemlélte a csatát fia, Afdal társaságában. A mamelukok gyors beavatkozása eloszlatta a veszélyt, és visszaszorította a támadókat a gyilkos hegyek közé… Ellenálltak, amennyire csak tudtak, vállt vállnak vetve küzdöttek, de végül legyőzte őket a túlerő.
Néhányan a tóban lelték halálukat, melyben megtörtek reményeik, s mely utolsó enyhülést nyújtott szomjuknak. Azok, akikből a halál éppen nem kért, fogságba estek.
Thibaut, aki látta, amint Gérand testvér lándzsával átdöfött nyakkal holtan rogy össze, közéjük tartozott. A lova kidőlt alóla, és nem tudta legyőzni az öt mamelukot, akik rárontottak.
Sisakjától és kardjától megfosztva inkább vonszolták, mint vezették a többi, szintén fogságba esett templomoshoz és ispotályoshoz, akiket a nagy sárga sátorhoz vittek, melyet a szultán emberei állítottak fel a csatamezőn, ahol egyre szaporodtak a holtak. A véletlen úgy hozta, hogy éppen Adam mellé került, aki kötelékeiben úgy harcolt még mindig, mint egy sebzett medve.
– Tartalékolja az erejét a szép halálra – tanácsolta neki. – Már nem várathat sokáig magára! Szaladin gyűlöli a templomosokat, és a vesztükre esküdött.
Valóban, a vörös keresztes fehér köpeny még piszkosan és porosan is jelzésül szolgált a mamelukoknak, akik elkülönítették a templomosokat a többi fogolytól, majd Szaladin elé vezették őket. A szultán a sátra ajtajában állt, és keresztbe font karral nézte őket. Térdre kényszerítették a lovagokat, ám abban a pillanatban, amikor a görbe karddal felszerelkezett katonák odaálltak melléjük, hogy kivégezzék őket, „önkéntesek” egy csoportja lépett elő, szigorú és ájtatos erkölcsű emberek, hívek, a törvény emberei, bölcsek, az aszkézis és a misztikus érzések beavatottai. Mindegyikük azt a kegyet kérte, hogy kivégezhessen egy foglyot: kivonták a kardjukat és feltűrték a ruhaujjukat63…
Szaladin pedig megadta nekik, amit kértek. Iszonyatos volt, ami ezután következett, hiszen még Allah nevében sem lesz valakiből egy csapásra gyakorlott hóhér. Voltak, akik rendesen elvégezték a feladatukat, mások azonban ügyetlenek vagy erőtlenek voltak, és mészárolták áldozatukat, olyannyira, hogy be kellett segíteni nekik. A szerencsétlenek kitartó bátorsággal imádkoztak. Néhányan zsoltárt énekeltek, míg a vas el nem metszette hangjukat.
Ekkor Thibaut hirtelen felegyenesedett, és arabul azt kiáltotta:
– A Próféta Pecsétjére, elfelejtettél, szultán? Thibaut de Courtenay vagyok.
Szaladin karja azonnal felemelkedett, és a kardok megálltak a levegőben. Mondott valamit, és két katona odafutott a zavarkeltőhöz, hogy megragadják és a szultán lábához lökjék. Thibaut azonban azt mondta:
– Parancsold meg, hogy hozzák ide azt is, aki a jobbomon volt, mert a testvérem.
Különben nem mondok semmit!
Szaladin a szemöldökét ráncolta, de két katona Ádámért indult, aki hamarosan a barátja mellett térdelt. Azután belökték őket a nagy sárga sátorba, míg odakint folytatódtak az imák… és a kivégzések.
– Vess véget a mészárlásnak! – nyögte Thibaut. – Azok az emberek mind a testvéreim, és becsülettel harcoltak ellened!
– Ne kérj túl sokat, ha azt akarod, hogy megkíméljem az életed és ezét a testvéredét! Felesküdtem a te istened katonáinak halálára, akik Allahot sértegetik –
63 Al-lmad, a muzulmán krónikás nyomán
örökké áldott legyen a neve! Helyes, hogy hívő emberek végezzenek azokkal, akik nem tesznek mást, csak elárulják a saját hitüket.
Ezzel kiment, hogy tovább elnököljön a mészárlás felett. Thibaut megértette, hogy ennél többet nem érhet el a diadaltól megittasult hódítónál.
– Hagynia kellett volna, hogy megöljenek! Szomjan halok – dadogta Adam, akinek kiszáradt szája nehezen formálta a szavakat.
– Legyen még egy kis türelemmel! Majd ad inni, ha meg is öl azután…
Hamarosan így is lett. Egy fekete rabszolga tűnt fel kupákkal és egy kancsó vízzel, a két férfi pedig végre enyhíthette szomját azzal a csodálatos érzéssel, mintha az élet forrásából innának. Odakint csendesedett az ének és az ima, felváltotta a szerencsétlenek nyögése, akikre az ügyetlenek miatt gyors halál helyett borzalmas agónia várt. Nemsokára súlyos csend nehezedett rájuk, melyet hamarosan a muzulmánok eksztatikus éljenzése tört meg. Adam és Thibaut imába merültek a nemes harcosok lelki üdvéért, akiket ily csúfosan végeztek ki. Szaladin ebben a helyzetben találta őket.
– Az én sátramban merészeltek imádkozni a háromfejű istenükhöz? – morogta.
– Nevezd, ahogy akarod, csak egy isten van – felelte Adam és azok, akiket most rútul lemészároltattál, a szolgái voltak. Mit gondolsz, milyen szemmel néz arra, amit tettél?
– Elégedett szemmel, remélem. Meg akarom tisztítani a földet a két alávaló rendtől, akiknek praktikái semmire sem jók, akik sosem mondanak le az ellenségességről, és akik nem hasznosíthatók rabszolgaként.
– Adhatnál nekik méltóbb halált is!
– Mi jobbat kívánhattak volna? Allah – áldott legyen a neve! – legfőbb szolgáinak kezétől haltak. A hadseregnek szüksége volt erre az áldozatra, melyet annak mutattunk be, aki győzelemre segített. Most pedig…
Ebben a pillanatban három foglyot vezettek Szaladin elé: Renaud de Châtillont, Gérard de Ridefort-t és Guy de Lusignant. Az utóbbi a szomjúságtól, a félelemtől és a kimerültségtől elgyötörten az ájulás határán állt. Szaladin maga mellé ültette, miután rövid parancsot adott ki:
– Szedd össze magad! Elfogyott az erőd! Csendesítsd el félelmedet is…
Majd amikor egy rabszolga egy hegyi hóval hűsített rózsavízzel teli kupát hozott, megkínálta:
– Igyál! Mindjárt jobban érzed magad… Jeruzsálem szerencsétlen királya először mohón ivott, de a hűsítő itallal visszatért belé a testvériesség, és Renaud de Châtillonnak nyújtotta a poharat, aki kiitta. Szaladin haragra gerjedt:
– Nemes arab szokás – mondta –, hogy egy fogoly életét megkíméljék, ha együtt evett és ivott a legyőzőjével. De ezt a nyomorultat te itattad meg, és a szokás rá nem vonatkozik.
Azután Châtillonhoz fordult:
– A bosszúálló ég a kezemre adott – vetette oda. – Emlékezz az árulásaidra!
Emlékezz az útonállásaidra, az erőszaktételeidre, a megszegett esküidre, az istenkáromlásaidra és a szentségtöréseidre a szent városok, Mekka és Medina ellen.
Megfizetsz bűneidért.
A fékezhetetlen Renaud azonban még legyőzötten, sebesülten, páncéljától és fegyvereitől megfosztva is hű maradt önmagához. Még magasabbra emelte oroszlánfejét, és megvető mosollyal sértette legyőzőjét.
– Így cselekednek a királyok! – mondta. – Én pedig a Jordánon túli földemen király vagyok!