AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
„Non nobis, Domine, non nobis sed nomini tuo da glóriam61” Mindig ez lebegjen a szemük előtt! Most menjünk imádkozni!
– Leginkább az ő szeme előtt kellene ennek lebegnie! – suttogta Adam, miközben a templomosok kettesével megindultak a kápolnába egy utolsó imára.
61 Ne miattunk. Urunk, ne miattunk, hanem a nevedért adj dicsőséget!” Nem sokkal később a lovagok teljes fegyverzetben, fegyelmezett rendben elhagyták a rendházat a fegyvernökökkel, az őrmesterekkel és a turkopolokkal62, valamint tábori felszerelésükkel, szinte üresen hagyva hátra a kolostort. Az élen az új marsall, Jean de Courtrait tíz lovaggal alkotta a zászlóvivő Baucent testőrségét, akihez a csatában minden bajban lévő lovagnak csatlakoznia kellett. Ő lesz a hadjáratban a templomosok parancsnoka. A nagymester másik tíz lovaggal a Szent Sírba ment, hogy biztosítsák az Igazi Kereszt védelmét, mely Guy király, a bárók és a csapataik élén halad majd.
Kora hajnal volt, a környéken egymásnak feleltek a kakasok, azonban egész Jeruzsálem odakint volt a teraszokon és az utcákon. Furcsán csendes volt a város a perc súlyának tudatában. Mindenki tudta, hogy Szaladin a Szent Város elfoglalását tűzte ki célul, és a dühe előtt nem volt más akadály, csak ez a mozgó acélfal a zászlók suhogása alatt a reggeli hűvösben, mely hamar hőségbe fordul majd, hiszen júliusban jártak.
Egyetlen kiáltás sem hallatszott. Egyetlen hívás sem. Egyetlen szó sem. Néha egy-egy zokogás. A kifulladt Jeruzsálem mintha nehezen lélegzett volna. Csak imádkozott, térdre ereszkedve a magas, arany és drágakő kereszt útja mentén, mely Krisztus kínhalálának fáját tartalmazta. Az akrai püspök vitte a legfőbb relikviát. Ilyen drámai körülmények között a pátriárka feladata lett volna, és a király meg is kérte erre, de Heraclius – mintegy véletlenül – éppen beteget jelentett. Igaz, annyi erőfeszítést azért tett, hogy megáldja a harcba indulókat, de két pap támogatta a karját két oldalról.
Valóban rossz színben volt: a májával lehetett baj, tekintve a naponta elfogyasztott hatalmas mennyiségű bort. Az akrai püspök törvénytelen fia volt, ahogyan azt mindenki tudta. Még Guy király is, akinek pedig nem az intelligencia volt fő erénye.
Ellenben milyen szép király volt!
Hajadonfőtt, aranyhajában játszó napsugarakkal kecsesen viselte páncélját karcsú, izmos testén, s szélesen mosolygott szép fehér fogaival az asszonyokra, akik csodálattal nézték, és néha csókot vagy virágot dobtak neki, arra gondolva, hogy Sybilla királynőnek igaza volt, hogy ilyen szép férjet választott.
Az egyikük azt suttogta:
– Olyan, mint egykor Balduin volt…
– Csakhogy az ő szeme kékje túlságosan lágy, és nem olyan vitéz, mint ő! Távolról sem!
Pedig a király nem volt gyáva, ügyesen bánt a karddal, a lándzsával vagy a csatabárddal. A hozzá hasonlókkal vívott csata nem rémítette – még harci bravúrokra is képes volt –, ellenben iszonyatosan rettegett Szaladintól és a mamelukjaitól. Amint kiléptek a város kapuján, mosolya szertefoszlott, és a rá törő szorongás elfojtására a Keresztre szegezte a tekintetét, belé fektetve minden reményét, hogy élve kikerülhet a borzalmas kalandból, melyre indult. Valamivel hátrébb kifürkészhetetlen, komoly arccal ott lovagolt az öccse, Amaury, a főparancsnok.
A Szent István-kapu felé haladva a templomosok hadoszlopa elhaladt a Toron-62 Muzulmán apától és keresztény anyától született helybéliek, akik önként szegődtek a rend szolgálatába.
palota előtt, melyet nyitva tartottak a fiatal Onfroi távozása után is, aki kénytelen volt csatlakozni a király kíséretéhez. Thibaut ösztönösen felpillantott a teraszra, és hevesen megdobbant a szíve: Isabelle ott volt. Talpig fehérbe öltözve állt a hölgyei gyűrűjében, fátyollal befont haja védelmében, és őt nézte, miközben súlyos könnycseppek gördültek alá az arcán. A tekintete ereje vonzotta Thibaut-t. Hogy szeretett volna megállni, odamenni hozzá! Mert már azelőtt, hogy a lány ujjai az ajkát érintették volna, hogy néma csókot küldjenek felé, tudta, hogy az egykori szerelem visszatért, a házasság Onfroival csak szeszély volt, és ismét övé a szív, melynek elhagyása oly fájdalmas volt annak ellenére is, amit Balian d'Ibelintől megtudott. Tilos volt azonban megállnia. A lovak szép egységben ügettek, és a fegyelmet követve Thibaut hátra sem nézhetett. Hamarosan elhagyták a szép palotát…
A szephoriai kútnál gyülekezett a keresztény sereg. Húszezer ember! A legszebb sereg, melyet a frank királyság kezdetei óta összehívtak! Ott volt Tripoliszi Rajmund és négy mostohafia: Hugues, Guillaume, Odon és Raoul; Balian d'Ibelin, Renaud de Sidon, az ispotályosok az udvarnagyuk vezetésével, mivel még nem választottak új nagymestert, és Renaud de Châtillon, még arrogánsabban, mint valaha: egy percet sem vesztegetett, és azonnal Isabelle férjének értésére adta, hogy legfőbb érdeke, hogy vitézül viselkedjen az elkövetkező napokban, különben ő maga, a mostohaapja tépi ki a beleit.
Alig állt fel a tábor, amikor nyugtalanító hír érkezett egy sebesült lovassaclass="underline" személyesen Szaladin vette ostrom alá Tibériás várát, melyet egyedül Eschive hercegnő
védelmezett, akit magára hagyott mind a férje, mind a négy fia.
Azonnal összeült a tanács a király nagy vörös sátrában. Hugues de Tibériade, az elsőszülött fiú Guy lábához vetette magát, és kérte, engedjék, hogy az édesanyja segítségére siessen. Rajmund gróf azonban csendre intette, és a királyhoz fordult:
– Felség – kezdte –, Tibériás az enyém. Az úrnője a feleségem. Az embereimmel és a kincstárammal van ott, és senki sem veszítene annyit, mint én, ha elesne. Ha azonban a muzulmánok elfoglalják, nem tarthatják meg. Ha lerombolják a falakat, újjáépítem őket. Ha foglyul ejtik a feleségem és az övéit, kifizetem a váltságdíjukat, mert inkább Tibériás szenvedjen vereséget, mint hogy a Szentföld vesszen el. Jól ismerem az országot. Az egész úton nincs egyetlen vízlelőhely sem, és ha most megindulunk a birtokom felé a száraz dombokon át, az emberek és a lovak szomjan halnak, mielőtt elérnék Szaladin seregeit. Július 4-e van. Holnap Szent Márton napja. A ma éjszaka melegében gondoljanak arra, micsoda hőség lesz holnap napközben!
A tanácsot meghatották áldozatkész szavai. Egyedül Gérard de Ridefort ellenkezett, nyíltan újabb árulás előkészítésével vádolva Rajmundot:
– Érzem rajta az árulás szagát! – recsegte.
A tripoliszi gróf mindössze megvető vállrándítással felelt. Különben is, a bárók mind csatlakoztak a bölcs gondolathoz, és természetesen a király is jóváhagyta: Szephoria friss vizénél várják meg a szultán támadását. Ezzel a tanács szétvált.
Éjfélkor azonban a templomosok nagymestere visszament Guy sátrába, akit egyedül talált, és szabad folyást engedett gyűlöletének:
– Felség, hisz ennek az árulónak, és elfogadja a véleményét? Önt akarta megbecsteleníteni vele, hisz szégyen és lelkiismeret-furdalás gyötri majd, hogy hagyott elesni egy öntől alig hat mérföldre fekvő várost. És tudja meg, hogy a templomosok leteszik fehér köpenyüket és eladják mindenüket, hogy megbosszulhassák a szégyent, melyben a szaracénok részesítenek! Menjen, és kiáltassa ki, hogy mindenki készüljön, és induljon a Szent Kereszt után!
Guy de Lusignan természetesen ezt a javaslatot is elfogadta…
Alighogy kiadták a riadóparancsot, a bárók futottak oda hozzá, hogy jobb belátásra bírják, de a méltatlan nagymester túlságosan meggyőző volt: a király kitartott döntése mellett, és nem volt hajlandó magyarázatot adni. A táborban eluralkodott a zűrzavar.