AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Nem segítene? – morogta. – Bármikor visszajöhet napvilágnál nézelődni. Sosem zárják be az ajtót. Jaj, milyen nehéz!
Az ásó és egy vasrúd segítségével a két férfinak sikerült elmozdítania a követ, mely alatt lefelé vezető lépcső nyílt. Adam felszerelkezett egy fáklyával és egy olajlámpással.
Mindkettőt meggyújtotta, és megindult Heródes egykori nagytemplomának mélye felé.
Hamarosan egy mély és szűk üregféleségben találták magukat, melynek ívében különös módon kéményszerű lyuk tátongott. Thibaut-nak nem maradt ideje kérdezni, a picardiai máris magyarázni kezdett:
– A zsidók idejében az oltár alatt volt a halottégető: ezen a lyukon át szállt el a hamu. Mint láthatja, megfelel annak a másik lyuknak a földben. Mindenesetre úgy tűnik, ez itt a lelkek kútja, és egy föld alatti rejtekútnak kell ide vezetnie.
– Az álmában a hang nem azt mondta, hogy Isten földrengést keltett, hogy lezárja a bejáratát?
– Nem álmodtam! – tiltakozott szárazon Adam. – De igaza van: azt mondta, hogy a föld megremegett. Ha így van, errefelé kell lennie – mutatott a déli falra, ahol a barázdált sziklát mintha egy hatalmas kéz rázta volna össze. – Nem tudom, hogyan tudnánk ketten felnyitni – tette hozzá hirtelen elkedvetlenedve.
Lerogyott a földre, és szemügyre vette a falat, mely úgy tűnt, véget vet kutatásának.
– Miért nem kérünk segítséget a testvérektől? – javasolta Thibaut. – Végül is az ön küldetése az egész Templomot érinti, és gondolom, azt sosem mondták, hogy a legnagyobb titokban kell hegyeket mozgatnia.
A fáklya fényében harag villáma ragyogott fel a picardiai kék szemében:
– Forduljak Ridefort-hoz? Maga megőrült! A szent táblák nem kerülhetnek méltatlan kézbe! Nála rosszabb nagymestere még sosem volt a rendnek.
– Ez igaz. Talán van más megoldás: ez a föld alatti járat – ha létezik – bizonyára egyenesen dél felé vezet, vagyis a rendház felé. Ha megmérjük a lépcső fokait, megtudhatjuk, milyen mélyen fut…
– Csak egyet felejt el. Biztosan nem vagyunk mélyen a terasz alatt.
– De talán van még egy lépcső a sziklák mögött? Meglepne, ha az igazi táblákat nem temetnék legalább olyan mélyre, mint a frigyládát.
– Bizonyára. De ezzel nem jutottunk előrébb. Ha lenne másik út, szerintem Gondemare testvér megmondta volna. Csak annyit mondott azonban: „ott van az út, melyet gyenge kezeim nem remélhettek megnyitni.” Mi sem vagyunk sokkal erősebbek
– morogta a lovag. – Emberekre, szerszámokra lenne szükségünk…
– Miért ne lehetne újabb földrengés? – jegyezte meg Thibaut, akit meghatott barátja elkeseredése. – Kishitű ember! Nekem, a hitetlenkedőnek kell felhívnom a figyelmét egy részletre, melynek pedig fontosnak kellene lennie a maga szemében?
– Melyikre?
– Ha az öregember szelleme idefáradt az ön kedvéért, az azt jelenti, hogy van megoldás. Különben azt is mondhatta volna: a táblák örökre a föld alá temetődtek, és lehetetlenség kiszabadítani őket. Felesleges tehát tovább keresnie. Ehelyett…
– Szavamra, igaza van! Gondolkoznunk kell…
Adam leült a lépcső alsó fokára, hogy megpróbálja rendbe szedni elkeseredés által átjárt gondolatait. Eközben Thibaut fáklyával a kezében lassan körbejárta a barlangot.
Odaért az égető hamunyílásához. A hamvak befogadására gödröt alakítottak ki, mely megtelt, majd a legutoljára ráhullott mennyiség szürkés halmot alkotott, melyben nem teljesen elszenesedett csontdarabok látszottak. Gépiesen előrehajolt és ujja hegyével felkavarta a port, melyben a láng megcsillantott valamit… Hirtelen rádöbbent, hogy amit lehetetlennek gondolt, valóra válhat. Tudta, hogy ez az a kút, melynek megkeresésére a félig szkeptikus, félig komoly Szaladin utasította, hiszen a több évszázados hamuból előhúzta azt a poros valamit, melyet ruhájában igyekezett megtörölni: egy smaragdból farágott gyűrűt, melyen arab felirat állt. A megdöbbenéstől megrogyott a térdre, és leült, kis híján megégetve sarjadó szakállát a fáklya lángjában.
– Adam – szólalt meg elfulladó hangon. – Azt hiszem, megtaláltam Mohamed Pecsétjét!
– Mit mond?
Pellicorne mellé térdelt, és döbbenten nézte az ékszert, mely Thibaut kezében lassanként visszanyerte szép, egyszerre mély és áttetsző zöld színét.
– Sosem gondoltam volna, hogy lehetséges – suttogta a fiatalember. – Amikor Szaladin azt mondta, hogy keressem meg, biztos voltam benne, hogy gúnyolódik velem. Olyannyira, hogy meg is feledkeztem róla. Olyan sok minden történt azóta.
Most mégis itt van a kezemben! A Próféta Pecsétje, melyet a bagdadi kalifának, minden hívő egyetlen urának kellene viselnie!
Adam elvette a gyűrűt, és szenvedélyes kíváncsisággal nézegette.
– Szaladin beszélt róla? Miért nem mesélt erről?
– Amikor visszatértem Jeruzsálembe, maga eltűnt, és sok idő eltelt, mire újra találkoztunk. Bevallom, meg is feledkeztem erről a történetről… melyben nem is hittem igazán.
– Nos, ennél megfelelőbb pillanat nem is lehetne, hogy elmesélje. Ilyen nyugalomban nem leszünk máskor.
Thibaut a gondolataiba merült, hogy a lehető legjobban felidézze emlékezetében a szultán szavait, majd mesélni kezdett.
Amikor a végére ért, Adam a furcsa ékszert ujjai között forgatva megjegyezte:
– Fel tudja fogni, hogy arra az esetre, ha azt venné a fejébe, hogy áttér az iszlám hitre, a kezében van az eszköz, hogy kalifa legyen? Hiszen akié a pecsét, az Allah kiválasztottja. Minden muzulmán kénytelen meghajolni előtte.
– Nos, maga mindenről tud! De én, aki nem vagyok olyan bölcs, csak annyit mondok, hogy a kezünkben van az eszköz, hogy megmentsük a királyságot, mert most már hiszek Szaladin szavának. A gyűrű ellenében megad mindent, amit csak kérünk!
Meg kell…
Egy egyszerre távoli és közeli harang hangja szakította félbe:
– Hajnali ima? Máris? Ennyire elszaladt volna az idő?
– Lehet. Mindenesetre vissza kell mennünk. Nagy a kockázat, hogy észrevesznek!
– Talán nem! Az a legjobb, ha egyenesen a templomba megyünk. Egy kis szerencsével megelőzzük a többieket.
– A fehér köpeny nélkül? Megbüntetnek… Adam elgondolkozott, s közben visszatette a kőlapot a helyére, és egy sötét sarokba rejtette a szerszámokat.
– Akkor visszamegyünk a lakóépületbe a köpenyekért. Majd az utolsók leszünk…
Ó, valami történt! Ez nem a reggeli ima!
Valóban, nem a hajnali misére szólító békés, szinte diszkrét kongatás hallatszott, hanem erőteljes ha-rangzúgás, mely egyre erősödött, és hazahívott minden templomost, aki ezért vagy azért a városban tartózkodott. Nem egészen vészharang volt, de majdnem olyan. A szerzetes-lovagok pedig nem a kápolnában gyülekeztek, hanem a káptalanteremben, ahol Gérard de Ridefort várta őket. Amikor mind egybegyűltek, a nagymester felemelkedett, egyik kezében parancsnoki botjával. A rá szegeződő kérdő tekintetekre keserű mosollyal felelt:
– Jó testvéreim! – kiáltotta. – Harcolni fogunk Isten dicsőségéért és a Templom becsületéért. A kutya Szaladin, barátja, Tripoliszi Rajmund segítségével most szállja meg Galileát, de becsülettel elálljuk az útját. Az előőrsben harcolni és megvédelmezni a Szent Keresztet, ez a rend kiváltsága, és számítok önökre, hogy ezt nem felejtik el.
Most misét hallgatunk, hogy vitézséget és erős szívet kérjünk a csatához. Azután felkészülnek az indulásra. Két óra múlva indulunk. Csak a nagyon idős és a beteg testvérek maradnak itt. A szokáshoz híven Szephoria kútjánál lesz a mozgósítás találkozási pontja. Jó testvéreim, a jelmondatunk: