AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
A mise végeztével, amikor a lovagok elváltak egymástól, és ki-ki dolgára indult, legtöbbjük az istállóba, a lovak gondozására, Thibaut odament a barátjához, akivel visszatérése óta nem volt alkalma beszélgetni.
– Mintha esküvőn venne részt, nem temetésen. Mitől ilyen vidám? Nem szerette Jacques testvért?
– Dehogynem, de remek okom van a boldogságra: azt hiszem, megtaláltam!
– A… táblákat?
– Pszt! Még nem vagyok biztos benne, de felfedeztem egy átjárót, melynek eddig a létezéséről sem tudott senki, és úgy érzem, ez lesz az igazi.
Miközben minden oldalról alaposan megvizsgálta a lovát, hogy megbizonyosodjon jó egészségéről – a templomosok jó állatorvos hírében álltak –, Adam elmesélte, mit fedezett fel, és mivel töltötte az éjszakáit.
– Hogy csinálta? – szakította félbe Thibaut. – Beteg volt. Még a láza is felment…
– Ó, tudja, bizonyos növények segítségével nem nehéz lázat produkálni. Én pedig nagyon értek a gyógynövényekhez.
– Nagyon ért a tettetéshez is, igaz? Nem éppen jó emléket őrzök az utolsó expedíciónkról…
– Tudom, és bocsánatát is kérem, de egy kissé… akarattal csúsztam meg, amikor megtudtam, hogy néhány lovagnak részt kell vennie a tripoliszi grófhoz induló küldöttségben. Ki kellett használnom, hogy kevesebb lovag lesz itt, és különösen azt, hogy a nagymester távol van. Egy ideje az volt az érzésem, hogy figyel engem.
– És kihasznált engem? Köszönöm a bizalmát!
– Nem erről van szó. Maga még fiatal. Muszáj volt igazinak látszania. Meghallgatja a történetem, vagy hátat fordít nekem?
– Maga is tudja, hogy égek a kíváncsiságtól…
Valójában a szerencse játszott Adam kezére. Emlékezett rá, hogy a cella, melyben egykor Gondemare testvér lakott, a gyengélkedő mellett van, ami élemedett korát tekintve természetes volt. Most Jacques de Mailly foglalta el, tehát a követség útnak indulása előtt néhány nappal már üres volt, hiszen a marsall ellenőrzésre ment Kakunba. Miután a nagymester és hat lovagja távoztak, Adam a következő éjszakán besurrant a cellába. Biztos lehetett benne, hogy nem zavarják meg: mindkét helyiség üres volt, és az ápoló testvér, aki a másik oldalon lakott, mélyen aludt, ráadásul nagyot is hallott.
– No de – vágott közbe Thibaut – miért akart bemenni abba a szobába?
– Valójában fogalmam sincs, de egy ideje úgy éreztem, mintha valami megérzés hívna… hacsak nem Gondemare testvér szelleme súgott. Később szentül hinni kezdtem, hogy ez az igazság.
– Hallotta a hangját? – kérdezte Thibaut, akire akarata ellenére is nagy hatást tett barátja emelkedett hangja.
– Hadd meséljem el, utána megítélheti maga is. Bármennyire nagyok voltak is, akik ebben a kis szobában laktak, nem különbözik a többitőclass="underline" egyetlen tárgy, egyetlen jelzés sem árulkodik a benne lakó személyiségéről, hiszen a regula szerint mind hasonlóak vagyunk, és semmink sincs. Ebben a cellában azonban rögtön csodálatosan jól éreztem magam, amint lefeküdtem az ágyra. A boldogságban lehunytam a szemem, és Gondemare testvér szellemét hívtam. Ekkor hallottam meg…
– Inkább hallani vélte. Bizonyára álmodott.
– Akkor vannak álmok, melyek valóságosabbak a valóságnál. Egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy elveszíteném a tudatomat. Úgy éreztem magam, mint a tanítvány, aki mohón várja a mestere utasítását: éber és befogadó volt a szellemem.
A barátját elnézve Thibaut arra gondolt, valóban nincs benne semmi a nélkülözéstől és önsanyargatástól elgyötört aszkétából, akinek leromlott teste nem tudja megfékezni lelkét. Erős volt, szilárd, akár egy fa, és a lehető legkevésbé vonzódott a természetfelettihez.
– Folytassa – mondta egyszerűen.
– Nos, azt mondta nekem… – ó, a szavai tüzes betűkkel íródtak az emlékezetembe!
– azt mondta: „Az áldozat sziklája alatt van a lelkek kútja, ahol Mohamed szerint az igaz hívők lelkei gyülekeznek az ítéletre várva. A bejáratát régen lezárták. Nem annyira régen azonban, mint az útét, mely a törvényhez vezet. Azt Isten keze zárta le, amikor a Főpap felhívására a föld megremegett, hogy a szent kövek ne mocskolódjanak be az aranytokban, mely magába foglalja őket. Keresd a lelkek kútját! Délen, a sziklák mögött van az út, melyet gyenge kezem nem remélhetett megnyitni…” Adam hangja olyan színezetet öltött, hogy a kissé megrémült Thibaut a néhai templomos hangját vélte hallani, és kényelmetlenül feszengett. Bár hívő katolikus volt, és tisztelte az egyház törvényeit, megszokta, hogy szembenézzen a realitásokkal, és ösztönösen óvakodott mindentől, ami az idegen, az érthetetlen és természetesen a túlvilág területéhez tartozott. Igaz, hitt az örök életben. Igaz, hitt a csodákban, a szentek vagy más fénylények esetleges megjelenésében, de a kísérteteket a legkevésbé sem szerette. Az pedig, amit most hallott, furcsán fojtott hangon közvetítve, nyugtalanítónak tetszett.
– Egészen biztos benne, hogy jól hallotta – kérdezte végül –, és főleg, hogy nem álmodott?
– Olyannyira nem álmodtam, hogy tegnap elmentem az egykori mecsetbe, amit kápolnává alakítottunk, és felfedeztem egy egyenetlenséget a kövezeten, mely könnyen lépcsőlejárót rejthet. Éjjel visszamentem egy ásóval, amit a kertész testvértől vettem kölcsön, és megtaláltam a lépcsőt. Látja, ami maga szerint „álom”, nem hazudott.
– És lement a lépcsőn?
– Nem. Közeledett a hajnali ima ideje, és nem akartam kockáztatni, hogy észrevesznek. De ma éjjel visszamegyek.
– Akkor magával tartok – döntött Thibaut, akiben a felfedezés lelkesedése elsöpörte a szorongást.
Néhány órával később, miután a kolostor álomba merült, Adam és Thibaut a falak mentén osonva – nem látszott a hold, de a nyár közeledtével csillagos és világos volt az éjszaka – felsietett a teraszra vezető négy lépcső egyikén, ahol a nyolcszögletű szentély állt csinos kupolájával, melyet a második kalifa építtetett, és melyet a keresztények az angyaloknak szentelt kápolnává alakítottak. Mostanra azonban már nem használták, és Thibaut sosem járt benne. Nagy hatást tett rá a hely nemessége és szépsége, amikor Adam kinyitotta a négy értékes márványoszlop által tartott íves ajtók egyikét, melyek a négy égtájnak feleltek meg. Igazi jeruzsálemiként ismerte az arab művészet gyöngyszemét – de csak messziről, hiszen mivel a Templom területén állt, sosem ment a közelébe, s még kevésbé a belsejébe. Sosem tűnt igazán hihetőnek számára, hogy az egykori mecsetet a keresztény rítusokhoz alakították, hiszen az épület változatlanul az iszlámhoz tartozónak festett. A belsejében volt valami varázslatos elegancia oszlopos kettős kerengőjével, mely egy egyszerű követ vett körül, ami azonban két vallás jelentős pontja is volt: a zsidók hite szerint Isten itt állította meg Ábrahám kezét, aki kész lett volna megölni a fiát. A muzulmánok szerint Mohamed innen indult el az égbe szárnyas lován, Al Borakon. A keresztényeknek be kellett érniük egy részletteclass="underline" abban a pillanatban, amikor a Próféta felszállt, a kő követni akarta, de Gábriel, az Üdvözlet angyala megakadályozta azzal, hogy ráhelyezte a kezét, melynek nyomát a kő azóta is őrzi. Az egyensúly megteremtésére a keresztesek oltárt helyeztek a háromszorosan szent kőre. Valójában a kő kézzel fogható tanúja volt a Palesztinában élő különböző
vallásos hagyományok egybefonódásának.
Thibaut szeme hamar megszokta a félhomályt, és gyönyörködve nézte a kék és arany mozaikokat. Nem úgy Adam, aki máris nekilátott az egyik márványlap felemelésének.