AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
Balian éppen Onfroival találkozott elsőként, amikor visszatért Jeruzsálemből, miután elvégezte nehéz követségét. Nagyon rosszul fogadta a férfit. Komnenosz Mária férje fáradt volt a sok küszködéstől, és sötét volt a hangulata, akár az eljövendő napok.
– Visszakapja a feleségét, amint meggyógyult, de jobban teszi, ha itt hagyja, hiszen arról szó sem lehet, hogy visszavigye a moabi Krakba.
– Miért nem? Az az én váram, és végül is az apáim otthona, ahol gyengéd, varázsos napokat éltünk…
– Ébredjen fel, fiam! – morogta Balian. – Mit beszél itt gyengédségről, amikor máris háború van? Harcolnia kell, nem érti? Harcolni! Lecserélni az imádott bársonyait és selymeit sodronyingre, sisakra és páncélra, a szép verseit pedig kardra és lándzsára.
Lovaggá ütötték, gondolom?
– Természetesen! Személyesen Renaud uraság!
– Bizonyára azt hitte, azzá teheti, ami sosem volt, és nem is lesz soha… hacsak csoda nem történik! Mindegy… van háza Jeruzsálemben?
– Méghozzá gyönyörű… igaz, kicsit szűk és… Balian azonban nem hagyta befejezni a mondatot:
– Nos, akkor oda kell vinnie a feleségét, ha hajlandó magával tartani, hogy biztonságban legyen. Mert tudja meg, hogy a most kezdődő háború rosszabb lesz, mint eddig bármelyik…
Ezzel Balian elsietett a feleségéhez. A pálmakertben találta Isabelle-lel. Egy padon ültek egy fa tövében, körülöttük a lombokon áttörő napsugarak nyalábjaivaclass="underline" még bajosabbnak, még törékenyebbnek látta őket, mint eddig, és elszorult a szíve a gondolatra, hogy hamarosan el kell hagynia őket, hogy a sorsát kövesse, mely egyben a királyságé is. Ernoul de Gibelet állt mellettük, aki egykor a fegyvernöke volt, de egy súlyos sebesülése után krónikásává nevezte ki, felismerve írói tehetségét. Éppen felolvasott valamit.
A fiatalember vidám kiáltással sietett ura üdvözlésére, Mária azonban már futott is a férjéhez, és tüzesen megcsókolta. Csak Isabelle nem mozdult, bár nagyon szerette mostohaapját. Még mindig sápadt volt, és még szomorúbb, mint a férfi elutazásakor.
Balian odalépett hozzá, miután megkérte Máriát, hogy egy percre hagyja magukra őket. Leült mellé a kőpadra, és megfogta a kezét.
– Úgy látom, jobban van, lányom. Örülök, hogy fenn látom…
– Valóban erősebbnek érzem magam, de nem eléggé ahhoz, hogy visszatérjek oda!
Nem volt nehéz kitalálni, mit értett „oda” alatt.
– Nem hinném, hogy a közeljövőben visszamenne. Éppen ezt adtam Onfroi úr értésére, aki harsányan kiabálva követeli önt, mint bizonyára tudja… és akinek hamarosan el kell válnia öntől.
– Elválnia? Nem úgy tűnik, mintha erre készülne!
– Kénytelen lesz, ha nem akarja, hogy örökre kitaszítsák maguk közül a rangjabeliek, mert nemsokára háború lesz. Tudja, hogy Jeruzsálembe kell kísérnie magát, ha nem hajlandó itt hagyni.
A főváros említésére a lány mintha új erőre kapott volna:
– Jeruzsálembe? Ó, azt hiszem, szívesen odamennék! Ott talán kaphatnék híreket azokról, akiket szerettem. A kedves szolgálómról, Ariane-ról például, aki azért hagyott el, mert nem tudta elfogadni, hogy fájdalmat okozok apámnak, és hozzámegyek Onfroi-hoz…
– És valaki másról is, ugye? Valakiről, akiről legalább annyit szeretne tudni, él-e, hal-e.
Az elefántcsont-fehér arc kipirult felindulásában, de Isabelle nem kerülte Balian tekintetét. Éppen ellenkezőleg, egyenesen a szemébe nézett, és határozottan kijelentette:
– Egy királylány nem keres kacskaringós kibúvókat, és nem szégyellem bevallani, hogy nyugtalanít Thibaut de Courtenay sorsa, akiről senki nem tudta megmondani, mi lett vele…
– Én meg tudom mondani, mivel az elmúlt napokban vállt vállnak vetve harcoltunk, egy a száz ellen!
– Istenem! Csak nem…
– Nem. Életben van, és a múlt héten visszakísértem a rendházba.
– A rendházba? – suttogta Isabelle ismét elsápadva.
– Igen, lányom! A templomos lovagok fehér köpenyében láttam viszont. Az egyik barátja vitte oda, hogy megvédelmezze, mert ez volt az egyetlen módja, hogy elszökjön az ellenségei, a pátriárka és az udvarnagy elől!
– Az apja elől? A saját apja akarta a halálát?
– Az apaság soha nem jelentett semmit Jocelin de Courtenay-nak. Számára az egyetlen fia csak a „fattyú”, és bár minden oka meglenne rá, hogy büszke legyen rá, sokkal jobban szeretné hat láb mélyen a föld alatt tudni, mint a napvilágon. Ami Thibaut-t illeti, nem hiszem, hogy szerzetesi elhivatottságot érezne…
– Ez nem tartozik ránk – szakította félbe Isabelle könnyekkel a hangjában, melyeket igyekezett visszatartani. – Templomos, ez mindent elmond!
Másnap a lány megengedte az örömben úszó Onfroi de Toronnak, hogy elvigye Jeruzsálembe. Ott legalább a Sion-hegyi utca fölé emelkedő teraszról láthatja a nagy aranykeresztet a Templom tetején. Bár Isten és a Szűzanya állt Thibaut és ő közé, már az is jó volt, hogy a férfi életben van…
X. fejezet
A szakadék felé
– „Requiem aeternam dona eis Doraina…
– … et lux perpetuat luceat eis…”
A Templomban a holtak imájának sorai hangzottak a lovagok komoly hangján, akiket őszinte bánat sújtott le. Ezt a misét azok lelki üdvéért mondták, akik becsülettel elestek Cressonnál, azokért a bajtársakért, akiket nem látnak többé, és leginkább azért, akit mindannyian a legvitézebbként és a legtisztább lelkűként szerettek: Jacques de Mailly testvérért. A megvilágított sorokban azonban minden tekintet kerülte a nagymestert, akiről azt beszélték, hogy elfutott a csatából, amint felmérte, hogy őrült kalandba rántotta bele a saját embereit, az ispotályosokat és a többieket. A templomosoknál természetes volt, hogy egyedül két vagy akár három ellenféllel szemben is harcoltak; ez volt a törvényük, hisz mindenben a legjobbnak kellett lenniük. Egy a száz ellen azonban… őrültség volt belevágni ebbe az egyenlőtlen csatába, a nagymesternek pedig kötelessége lett volna felülemelkedni önmagán és kímélni az emberei életét. Mégsem ez történt. Sokan sajnálták már, hogy ezt az őrült és durva, harcias lovagot választották a legfelsőbb posztra a nemes lelkű és bölcs Gilbert Erail helyett, akit azonnal visszaküldték Nyugatra. A legvérmesebb lovagok azonban, akik egykor a legközelebb álltak a hajlíthatatlan Odon de Saint-Amand-hoz, türelmetlenek lettek az öreg Arnaud de Torroge uralma alatt. Olyan aktívak voltak a választáskor, hogy Ridefort, aki jó szónok volt, győzött. Most szinte egyhangú volt a sajnálkozás, és ez érződött a rendház hangulatán is: néhányaknak erősen uralkodniuk kellett magukon, hogy tiszteletet tanúsítsanak a méltatlanná vált nagymester iránt.
Különös módon egyetlen ember képezett kivételt az általános levertségben: Adam Pellicorne testvér, aki kék szemét az oltár nagy keresztjére szegezve olyan erővel és lendülettel énekelte a De profundist, mintha csak De Deumxól lenne szó. Ez azonban senkit nem lepett meg, hiszen Adam testvért mindenki kikezdhetetlen jókedvéről és kimeríthetetlen szolgálatkészségéről ismerte.