AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
Szaladin tudta jól, hogy itt-ott ellenállásra számíthat. Végül a templomosok gondoskodtak erről.
Aznap a nagymester összehívott a rendház előtt egy tucatnyi lovagot, akiknek el kellett kísérniük a küldöttséget, melyet Guy király indított útnak Tripolisz grófjához, hogy jobb belátásra bírják. Az okosabb báróknak sikerült megértetniük az uralkodóval, hogy öngyilkos a vita, és ha fegyverrel a kézben indulnak Rajmund ellen, azzal az ellenség malmára hajtják a vizet. Ez alkalommal Gérard de Ridefort és Roger des Moulins, az ispotályosok nagymestere csatlakozott Balian d'Ibelinhez, aki mint Renaud de Sidon és még néhányan, békét kötöttek. Ez a közeledés a férfihoz, akit a világon a legjobban gyűlölt, éktelen haragra gerjesztette a gőgös templomost, de kénytelen volt meghajolni. Kiválasztott tehát néhány „testvért”, köztük Thibaut-t is. Először azóta, hogy belépett a rendbe, a fiatalembernek el kellett válnia Ádámtól, aki éppen a gyengélkedőn volt: egyik éjszakai kirándulásukon az egykori templom mélyében a picardiai lovag szerencsétlenül elesett, és súlyosan megsebezte a lábát. Társának minden erejére és ügyességére szüksége volt, hogy úgy vigye vissza a cellájába, hogy senki ne vegyen észre semmit. Másnapra Ádámnak magasra szökött a láza, és kijelentette, hogy legurult a rendház számos lépcsőjének egyikén, és kinyílt egy régebbi sebesülése.
Ridefort rossz hangulata mindenki számára egyértelmű volt, ahogy a küldöttség gyülekezett a Szent Sírtemplom előtt a pátriárka áldására várva, aki ugyanolyan kelletlen volt, mint ő maga. Mindketten gyűlölték Tripoliszi Rajmundot, és képtelenek voltak elfogadni, hogy csinos küldöttséget menesztenek hozzá ahelyett, hogy hadsereggel rontanának rá, hogy megszorongassák a nyakát. Szép volt ugyanis a látvány az utolsó áprilisi nap tiszta sugaraiban. A tér két oldalán felsorakozva a vörös keresztes fehér lovagok és a fehér keresztes vörös lovagok úgy álltak egymással szemben, akár egy hatalmas sakktábla bábui. Közöttük állt Guy király három követe fegyvernökével és őrmestereivel kibontott zászlóik selyemsuhogása alatt.
Amikor Heraclius bíborban és aranyban csillogva, akár egy római császár, a Vem Creator énekére széles keresztet rajzolt a térdelő férfiak fölé, mindenki egyazon mozdulattal felállt, nyeregbe szállt, és rendezett sorban elhagyta a teret. A három követ indult az élen, és elhaladt a templomosok és ispotályosok sorfala előtt. Balian d’Ibelin gondterhelt tekintete ekkor megállapodott egy arcon, melyet túl sokszor látott sodronysisakja keretében ahhoz, hogy ne ismerje fel azonnaclass="underline" Thibaut! Thibaut de Courtenay a templomosoknál! Thibaut szerzetes-lovag lett, vagyis örökre eltávolodott a földi szerelemtől, és örökre elveszett Isabelle számára!
Tapasztalatból tudta, milyen makacs erővel bír az igaz szerelem, és az utóbbi időben komolyan fontolgatta, megkeresi Balduin fegyvernökét, s elviszi a beteg lányhoz, hátha visszaadja legalább a bátorságát és az erejét, hogy harcoljon egy jobb jövőért – hiszen Onfroi de Toron jövőjével kapcsolatban nem táplált illúziókat: a gyávák nem bírják sokáig egy folyamatos háborúkban élő országban. Mária és ő
mindent megtettek volna, hogy közel hozzák egymáshoz a két fiatalt. Most azonban…
Balian d'Ibelin beletörődő mosollyal, melynek értelmét Thibaut nem érthette, vállát rándítva ment tovább… Éjszakára meg kellett szállniuk Al Fula várában, az ispotályosok birtokán. Itt tudták meg, hogy muzulmán sereg járja a környéket, és ami a legkülönösebb, a tripoliszi gróf teljes helyeslésével, aki a hírek szerint megparancsolta a helyieknek, hogy ne csapjanak össze velük, hiszen csak felderítésről van szó.
Természetesen nehéz volt ezt megemészteni, és Gérard de Ridefort képtelen volt rá. Rajmund iránti gyűlöletétől vezérelve szabályosan kirobbant:
– Az az ember áruló, mindig is mondtam, de senki nem akart hinni nekem. Egyszer néhány aranyért megszegte a nekem adott szavát, most pedig elárulja a királyságnak tett hűbéri esküjét. Nem voltunk hajlandók királlyá emelni, ezért szövetkezik Szaladinnal, hogy az ő segítségével szerezze meg a koronát.
– Nem tudok elképzelni róla ilyen álnokságot – tiltakozott Balian d'Ibelin. – Jól ismerem Rajmund grófot: régóta jó kapcsolatokat ápol az aleppói és moszuli uralkodókkal, akiket mi is védelmeztünk, amíg elálltak Szaladin útját. No de attól még nem árasztunk hitetlen hadsereget a királyságra.
– Higgye el, ő megtette. Az orrunk előtt a bizonyíték. Tegyen a belátása szerint, gróf úr, de én hű maradok a Templom szent küldetéséhez, és megvédelmezem a jeruzsálemi utakat minden behatolás ellen: harcolni fogok. Különben is bebizonyosodott, hogy ennek a nevetséges követségnek már nincs létjogosultsága.
Uraim, ha akarják, hazatérhetnek. Lehet, hogy meg kell majd védeniük a feleségüket, a gyermekeiket és a javaikat, amikor a mamelukok rájuk rontanak, hogy rabszolgaként elhurcolják őket!
Azonnal elküldte Thibaut testvért a Templom marsalljához, aki úgy hatvan lovaggal a Kakun melletti kis erődben tartózkodott: kiadta a parancsot, hogy még hajnal előtt csatlakozzanak hozzá. Az utasítást tökéletesen végrehajtották: még nem is hajnalodott, amikor a kért erősítés megérkezett a marsall parancsnoklása alatt.
A marsallt, Jacques de Maillyt határtalanul csodálták minden templomos erődben, különösen a fő rendházban, tántoríthatatlan vitézségéért és kikezdhetetlen lojalitásáért. Hírneve még a hitetlen földekre is eljutott. A hősiesség azonban nem párosult vaksággal. Kakunban ő is összegyűjtötte a híreket: az iszlám harcosok több ezren voltak. A küldöttség tagjait, az embereiket és Roger des Moulins ispotályosait is számítva ők úgy százötvenen lehettek. Kertelés nélkül meg is mondta: több embert kell összeszedni, különben az öngyilkosságba rohannak. Ridefort őrült dühvel támadt rá:
– Túlságosan szereti a szőke fejét, ha ennyire meg akarja tartani! – recsegte, mit sem törődve a lovagok felháborodott morajával.
Jacques de Mailly megvetően végigmérte:
– Én megöletem magam, állva az ellenség rohamát, ahogy kell, maga fog menekülni, mint egy áruló!
Balian d'Ibelinnek alig maradt ideje közéjük ugrani. Ridefort volt azonban a nagymester: a lovagok abszolút engedelmességgel tartoztak neki. Gyors misét hallgattak és meggyóntak, majd felkészültek a harcra. Balian foglalta össze a helyzetet azok számára, akik nem tartoztak a templomosokhoz, de a becsület ide kötötte őket:
– Uraim – mondta, miután felemelkedett a káplán áldása után –, most…
megöletjük magunkat… szépen, ha Isten is úgy akarja!
Ehhez nem volt mit hozzátenni. Csendben nyeregbe szálltak, és megindultak az ellenség felé. Egy arab krónikás azt írja majd a maroknyi férfiróclass="underline" „Olyan megveszekedetten támadtak, hogy a legfeketébb haj is beleőszült a rémületbe.” Hófehér lován, fényesen csillogó páncéljában Jacques de Mailly olyan bátran harcolt, kalászként aratva maga körül az ellenséget, hogy azok azt hihették, maga Szent György küzd ellenük. Legyőzhetetlennek tűnt, és gyorsan járó kardja magába szívta a vércseppeken megcsillanó napsugarakat. Mégis ember volt azonban, hús-vér ember: egy nyílvessző a mellkasa közepén találta. Megbillent, de összeszedte magát. A mamelukok félrehúzódtak, és meglepő tisztelettel felkérték, hogy adja meg magát:
– A szultán unokaöccse vagyok – kiáltotta egy pompás fegyverzetű harcos. – Add át nekem dicsőséges kardodat! Nem akarunk megölni egy ilyen értékes embert!