AZ ELVESZETT KERESZT

Balian d'Ibelin nem tévedett, annak ellenére, hogy Tripoliszi Rajmundnak sikerült újabb négyéves fegyverszünetet kötnie Szaladinnal, melyet leginkább arra szánt, hogy megvédelmezze birtokait a jeruzsálemi klán bosszúvágyától, melynek továbbra sem volt hajlandó behódolni. A zavarkeltő ismét Renaud de Châtillon volt, aki minden eddiginél elszántabban akarta saját törvényeit érvényesíteni a földjén, és nem törődött Guy királlyal, akinek már felmérte tehetetlenségét és jellemgyengeségét.

Néhány hónappal a koronázás után csábító hír jutott a fülébe: egy rendkívül gazdag, Kairóból Damaszkuszba tartó karaván fog elvonulni a birtokai határán. Jól felfegyverzett karaván volt, hiszen Szaladin egyik húgát kellett kísérnie, akit egy nagy hatalmú emírnek ígértek. Egy hercegnő pedig nem utazhat népes kíséret s egyben felmérhetetlen kincsek nélkül. Mindez arany délibábként lebegett a vén bandita szeme előtt, aki képtelen volt ellenállni.

Régóta megszerezte magának a nomád beduinok cinkosságát, akikkel végrehajtott néhány gyümölcsöző fosztogatást. A segítségükkel szélvészként rontott embereivel vágyai tárgyára, megtizedelte a fegyveres kíséretet, és hatalmas zsákmánnyal tért vissza a Krakba, valamint foglyok sokaságával, akiket a börtönébe vetett. A hercegnő eltűnt, és senki sem tudta, mi lett vele, sikerült-e megszöknie, vagy öngyilkos lett, hogy ne kerüljön élve a vén gazember kezei közé.

A szultán mélységes felháborodásában követet küldött Jeruzsálem királyához, és követelte, hogy adják vissza a húgát és a karavánt. Az összecsapás során elesett fegyveresektől hajlandó volt eltekinteni, azzal a feltétellel, hogy szabadon engedik a foglyokat, kereskedőket és másokat, és visszaadják az elrabolt javakat. Guy felmérte az ügy súlyosságát, és azt parancsolta, majd arra kérte Renaud-t, végül pedig egyenesen könyörgött neki, hogy engedelmeskedjen. A lovag azt válaszolta, hogy „ő az úr a földjein, ahogy a király is a magáén”. Elhatározta, hogy a kereskedőket csak akkor engedi szabadon, amikor „kisajtolta már minden aranyukat”.

Ilyen körülmények között egyetlen fegyverszünet sem maradt volna életben.

Szaladin elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra leszámol a frank királysággal, és nem a szokásos választ adta, nem Châtillont vette ostrom alá, és nem csapatokat küldött ki, hogy dúlják fel a birtokai egy részét: meghirdette a „szent háborút”.

Damaszkuszban, Aleppóban, Kairóban és egész Észak-Szíriában mindenütt mozgósította a csapatait. A mecsetekben az ulémák harcra szólították a népet a próféta zöld és a kalifa fekete zászlaja alatt… hatalmas hadsereg készülődött…

Eközben Guy király, aki azt hitte, Szaladin beéri a bocsánatkérésével, Tripoliszi Rajmund birtokai ellen készülődött, hogy megbüntesse, amiért nem volt hajlandó felesküdni rá. Ezt megtudva a gróf, akinek nem volt tudomása Châtillon hőstetteiről, és továbbra is bízott a szultánnal kötött megállapodásában, hagyta, hogy Szaladin csapdába ejtse. A szultán felajánlotta, hogy galileai portyára küld hétezer mamelukot, hogy megfélemlítsék Guyt. A portyára úgy került volna sor, hogy a lakosságot ne érje veszteség sem vérben, sem fosztogatásban. Rajmund természetesen elhíresztelte a földjein, hogy csak „felderítő hadjáratról” van szó, melyet nem szabad megtámadni.

Akár naivitásról tett tanúságot a herceg, akár az járt a fejében, annyira ráijeszt Guy-re, hogy elvehesse tőle a koronát, finoman szólva is vitatható módszert választott.