AZ ELVESZETT KERESZT

Guy de Lusignan letérdelt előtte, és az asszony csinos, gyengéd mozdulattal a fejére tette a súlyos aranykarikát. Az egybegyűltek éljenezni kezdtek.

Az első sorban Renaud de Châtillon haragja ellenére jó képet vágott a dologhoz.

Végül is ez a király, akit joggal tartott alkalmatlannak a feladatára, nem fogja zavarni.

Ott volt természetesen Gérard de Ridefort is. Buzgott benne a káröröm, máris a bosszút ízlelgette, mely hamarosan utoléri ellenségét, Tripoliszi Rajmundot.

– Ez a korona megér annyit, mint Lucie de Botron öröksége! – morogta a foga között.

Az udvarnagy sötét örömmel figyelt. A jövőben semmi sem áll mohósága útjába, és máris tervezgette a földeket és kincseket, melyekkel megajándékoztatja magát. Hisz Sybilla neki köszönhette a szép koronát, melyre oly büszke volt. Ő mérgezte meg a kis Balduint, hogy megfossza a régensségtől Tripoliszi Rajmundot.

Az érzéki, epekedő és szélsőségesen kacér Sybilla túlságosan lusta volt anyának: nem is siratta meg a fiát, ellentétben Agnès-szel, akinek szívén a gyermek halála igazi sebet ejtett, ő azonban már nem számított. Titokzatos betegség kínozta, melyet talán valamelyik alkalmi szeretőjétől kapott el, és helyzetébe beletörődve csak arra vágyott, hogy kövesse az unokáját. Sybilla nem törődött vele, ujjongott, és szemmel látható örömmel viselte a koronaékszereket és a királynőséget, melynek csakis külsőségei érdekelték. A komoly ügyek untatták, és „Guion”-t megkoronázva nemcsak szerelmét bizonyította, de egyben át is hárított a vállára minden gondot. Jocelin de Courtenay tudta, hogy bár az új király vitéz a csatában, majdnem ugyanolyan ostoba, mint Onfroi de Toron. Szép napok várnak tehát egy éles eszű és vállalkozó szellemű férfira.

Miután Sybillát megkoronázták, a bárók kénytelenek voltak meghajolni és tiszteletüket tenni előtte. Egyedül Tripoliszi Rajmund maradt távol, aki továbbra is bezárkózott Tibériásba, és Balian d'Ibelin, aki képtelen volt elfogadni, hogy ilyen durván megsértik IV. Balduin végakaratát. Renaud de Châtillon nem maradt sokáig: sok dolga volt moabi sasfészkében most, hogy nem kellett többé a leprás szemrehányásaitól tartania… Hazaindult Étiennette-tel, nem is törődve Onfroi-val, akinek viselkedése, s ezt felesége elől sem titkolta, undorral töltötte eclass="underline"

– Nyámnyila, gyáva alak, egy birka, aki csak annyit akar, hogy hagyják legelészni és sírdogálni a nők szoknyája mellett! Nos, akkor maradjon is ott!

Ugyanakkor haza akarta vinni Isabelle-t, Étiennette azonban könnyű revansot vett: kimérten közölte, hogy a feleségnek a férje mellett a helye, és követnie kell az urát mindenhová. Isabelle vagy Onfroi-val együtt tér vissza a Krakba, vagy sehogy. Renaud, bármennyire is szeretett volna, nem mert tiltakozni. Tapasztalatból tudta, milyen fából faragták a feleségét, és nem szerette, ahogy az asszony félig leeresztette a szemhéját, hogy elrejtse szeme nyugtalanító villámait. Különben is, azt beszélték, hogy Isabelle beteg. Jobb, ha hagyják nyugodtan felépülni.

Nem csak szóbeszéd volt. A borzalmas gyűlés óta, melyen a felháborodott jelenlévők előtt be kellett vallania, hogyan viselkedett a férje, I. Amalrich lánya, a hős Balduin húga a szobájába zárkózva élt, és csak ritkán lépett ki onnan az anyja unszolására, hogy rövid sétákat tegyen a kertben a most is sziklaszilárd Euphémia karján… Leginkább a szégyenbe betegedett bele; alig evett, még kevesebbet aludt, és amikor végre sikerült elszenderednie, borzalmas rémképekre riadt, s izzadságban úszva, üvöltve ugrott ki az ágyból. A szobalányai ilyenkor kicserélték a lepedőket, gyengéden lemosdatták narancsvízzel, és visszafektették, miközben altatódalt énekeltek neki, akár egy kisgyermeknek, hogy nyugodt álma legyen. A palota orvosa kedélybetegséget állapított meg, melyet bonyolult orvosságokkal, imákkal és bőséges tömjénfüsttel próbált gyógyítani, melyek természetesen nem hoztak eredményt. Végül az egyik éjszakán, amikor egy könnyű ópium elaltatta a lányát, Mária leült az ágya végébe és várt.