AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– akiknek kis kolostora a közelben állt – amennyire csak tőlük tellett, kettesével vagy hármasával gondozták a betegeket: egymást váltva húzták a vizet a kútból, és az élelem mellett, amennyire lehetett, ápolásban is részesítették őket. Szinte elviselhetetlen szag terjengett a környéken…
Adam ismerte a perjelt: idős ember volt, akinek arcán a világ minden szomorúsága ott tükröződött. Mint a társai, Justin testvér is tudta, hogy egy napon őt is eléri a betegség, vagy talán már el is érte, csak még nem mutatkozott meg. Hálásan fogadta a két férfit és a megrakott kosaraikat. Nem volt jó a termés, és az elkövetkező tél ínséggel fenyegetett. A kápolnába vezette őket, ahol mindketten hosszan, őszintén imádkoztak, mielőtt feltették volna a kérdést, mely ide hozta őket. Nem olyan választ kaptak, amilyet reméltek:
– Egy fiatal lány, akit az udvarnagy hozott ide a király temetésének napján?
Biztosíthatom önöket, hogy nincs ilyen. Senki nem jött ide sem aznap, sem a következő napokon. Különösen nem az udvarnagy úr kíséretében. Ő sosem marad észrevétlen – tette hozzá kis mosollyal. – Milyen az az ifjú leány?
Leírták neki, de a szerzetes lehajtotta a fejét:
– Csak harminc leprás van itt, akik némelyikének van gyermeke, akiken hamarosan megmutatkoznak majd a betegség előjelei. A testvéreim és én mindegyiküket ismerjük, és ha úgy gondolják, titokban, éjszaka érkezett ide a lány, tudniuk kell, hogy bár omladozik az épület, a kapu erős, és napnyugtakor mindig bezárjuk. Megnézik?
Felmérve, hogy ha igent mondanak, azzal kétségbe vonják az öreg szerzetes szavait, akiről tudták, mennyire jó ember, a két látogató nemet intett. Köszönetet mondtak Justin testvérnek, és az üres kosarakkal visszaindultak a Templom felé.
– Hova vihette? – szólalt meg végül Thibaut inkább magában, mint társához szólva. – És miért alkalmazott ekkora erőt, hogy a lepratelepre vigyen egy védtelen lányt, aki soha nem érkezett meg oda?
– Pontosan ezeken a kérdéseken tűnődöm én is – felelte Adam. – Sajnos – az őröket leszámítva, akiket az udvarnagy igénybe vett –, csak ő tudja választ…
– Akkor csak egyetlen megoldás van – mordult fel Thibaut, aki képtelen volt tovább féken tartani a haragját és az aggodalmát. – Meg kell kérdezni tőle!
Megfordította a lovát, és elvágtatott az udvarnagy palotája felé. Adam követte, és sikerült utolérnie:
– Elfelejti a regulát, melyet elfogadott? – kiáltotta a vágta szelében. – Csatán kívül egy templomosnak sosem szabad megtámadnia senkit, sem személyében, sem szavakban. Az ütés és a sértegetés tilos. Udvariasan kell szólnia hozzá!
Vad nevetés volt a válasz:
– Tudom! Udvariasan fogom intézni!
A haragja azonban nem talált célpontot. Jocelin de Courtenay nem volt a palotájában, Jaffába ment beteg húgához, unokahúgához és a kis királyhoz. Így Adam Pellicome, ahogy visszakísérte a nagyon borús, de lecsillapult Thibaut-t, titokban megkönnyebbülten felsóhajtott. A leghalálosabb ostobaság lett volna, ha szemtől szemben megtámadják a mindenható udvarnagyot, és őszintén hálát adott– az Úrnak és Szűz Máriának, hogy megkímélték a barátját. Egyelőre legalábbis, és ez a lényeg.
Ami a későbbieket illeti, nagyon odafigyel majd…
IX. fejezet
Sötét fellegek
Isabelle visszatért Nabluszba. Maga sem tudta, örüljön-e ennek. Minden olyan békés, olyan nyugodt volt itt, hogy még egy fecske röpte is eseményszámba ment!
Éppen az ellenkezője volt a moabi Kraknak, ahol mindennapos volt az izgalom és a durvaság. Ott, a sötét várban, mely a Jordán áztatta gazdag földek és a sivatag határán emelkedett, Renaud de Châtillon gondoskodott róla, hogy az övéi néha elcsigázó, de sosem unalmas életet éljenek. A vén briganti a Vörös tenger felől érkező karavánok lesésével töltötte az idejét, és nem törődve sem kiindulási helyükkel, sem úti céljukkal, a jó falatot szimatoló éhező farkas jókedvével vetette rájuk magát. Szétkergették a fegyveres kíséretet, levágtak néhány fejet, és kincsek újabb folyama áradt a kastélyba.
Ilyenkor napokon át ünnepeltek. Sokat ittak, néhányan az asztal alá részegedtek, és szeretkeztek, nem törődve a partner személyével. Így történt, hogy egy éjjelen Isabelle az apósa ágyában találta magát, miközben a férje a mértéktelenül nyakalt nehéz görög bort aludta ki.
Különös tapasztalat volt, nem olyan kellemetlen, mint amilyenre a lány számított.
Először is, mert ő maga is ivott, másodszor pedig mert Renaud, a durva, Renaud, a démon, Renaud, a fosztogató valóságos örvénybe rántotta tudós simogatásai és durvasága egyvelegében, mely szélsőséges, szinte ájulásszerű gyönyörben részesítette.
Amikor kijózanodtak, a lovag nem is próbált mentséget találni, egyszerűen kijelentette, hogy szereti, és őrülten kívánja, mióta csak Isabelle belépett a házba. Mit felelhetett volna a lány? Hogy szereti a férjét? Ez volt az igazság, de a majdnem hatvanéves vadember karjaiban töltött órák után Onfroi-val fakónak tetszett a szerelem.
Nehézzé vált az élet a kastélyban. Étiennette asszony, aki odafigyelt a férjére, már régen észrevette, mit érez a lovag az alig tizenhét éves, imádnivaló kislány iránt. Azon a híres éjszakán Renaud-nak csak azért sikerült kielégítenie vágyát, mert elintézte, hogy a feleségét reggelig bezárják. „Félreértés” volt, melyet egy cselédnek tulajdonítottak. A szerencsétlent megkorbácsolták, a baj azonban megtörtént.
Étiennette a szólást követve, mely szerint aki egyszer csalt, csal máskor is, megértette, hogy Renaud mindenre kész, hogy újra megízlelhesse a csodálatos testet, melynek lassan őrült rabjává vált. Képes megölni Onfroi-t, talán még őt magát is, hogy azután feleségül vehesse Isabelle-t.
Étiennette napokon át nem tudta, mit tegyen. Végül már azt kívánta, bárcsak elindulna a férje szokásos távoli hadjárataira, melyek kiváltották Szaladin haragját, és kétszer is veszélybe sodorták a kastélyt és a várost. Csakhogy ha útnak indulna, magával vinné Onfroi-t is, aki túlságosan félénk ahhoz, hogy ellenkezzen, és csak isten a tudója, mi minden történhetne a sivatag homokjában, ahol könnyű összetalálkozni egy kígyóval vagy skorpióval!
Így áldásként, a buzgó imáira adott válaszként fogadta a Jeruzsálemből érkező hírt: a kis Balduin, a hatéves király megbetegedett a jaffai palotában: ismeretlen kór támadta meg. Étiennette azonnal tüzet fogott:
– Lefogadom, hogy megmérgezték! A Courtenay-k meg akarják szerezni a koronát Sybillának!
– Ne álmodozzon! Agnès a nagyanyja, Sybilla pedig az anyja: nem tennének ilyesmit! – mordult rá Renaud.
– Maga nem tenné meg? – nevetett keserűen a felesége.
– De igen… de nem a saját véremmel!
– Mit tud maga erről?! Sosem volt képes utódot nemzeni. Sem Antiochiai Konstancának, sem nekem nem született magától gyermekünk, pedig mindketten anyák voltunk. Bárhogy is van, a koronának Isabelle-re… és a fiamra kell szállnia. Nincs vesztegetni való időnk: el kell küldeni őket Nabluszba Balian d'Ibelinhez. Biztos vagyok benne, hogy máris maga köré gyűjti a híveit, hogy Jeruzsálembe vonuljanak!