AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
A szépséges, törékeny Ariane-ra gondolt, és szemrehányást tett magának, amiért elfogadta az Adam Pellicorne által felajánlott védelmet, anélkül, hogy meggyőződött volna arról, a lány is biztonságban van… A Jocelin de Courtenay ellen érzett gyűlölettől remegett a keze, elszorult a torka, és nem engedett át élelmet, csak egy kevéske bort.
Képtelen volt megérteni, hogy lehet, hogy az udvarnagy – mennyire szerette volna elfelejteni a vérségi köteléküket! – még ennyi év után is üldözi a szerencsétlen lányt makacs megtorlásával.
Egy órával később szűk fekhelyén feküdt, és lassan beletörődött, hogy álmatlanul tölti az éjszakát, amikor hang nélkül nyílt a cellája ajtaja. Olajlámpása fényében – a templomosok mindig égve hagytak egy lámpást éjszakára, arra az esetre, ha riasztanák őket, hogy ne kelljen a sötétben tapogatózniuk a ruháik és a fegyvereik után – Adam rajzolódott ki előtte, akár egy fantom, és szája elé emelt ujjával jelezte, hogy hallgasson. Fekete őrmesterruhát nyújtott felé, ugyanolyat, amilyet maga is viselt. A fiatalember nem várt magyarázatra, felöltötte inge és zsinórral rögzített nadrágja fölé, melyet a regula szerint a templomos éjszakára is magán tart. Thibaut egy szempillantás alatt felöltözött, és cipőjét a kezében tartva megindult a barátja nyomában. A kései órán kihalt volt az egykori palota. A nagymester egyébként is távol volt, és a felügyeletet az elöljáró, Ernaut de Saint-Prix látta el, akiről mindenki tudta, milyen mély az álma.
A két férfi csendben, akár az árnyak, elérte a káptalantermet, mely valaha egyike volt a hét hajónak, mely a mecset hét kapujához kapcsolódott. Ebben a teremben egy kőfallal takarták el a mirhábot59. A terem végébe mentek, és jobb oldalon haladtak az egykori kápolna felé, melyet nemrég váltott fel az új templom. A román boltívet négy vastag oszlop tartotta, melyek főit, olajfaleveleket idéző durva faragások díszítették.
Adam kinyitotta lámpása ablakát, kiszabadítva a lángot, felemelte, majd kiválasztotta az egyik levelet és elfordította. Thibaut meglepetésére ajtó nyílt az oszlopban, egy lefelé induló lépcsőt fedve fel. Adam megindult rajta, és utasította társát, hogy csukja be mögöttük az ajtószárnyat.
A lépcső mélyen levezetett a föld gyomrába magas, alig faragott fokokkal, melyek nedvesen nagyon veszélyesek lettek volna, a szikla azonban, melybe vájták őket, tökéletesen száraz volt. Mivel nagyon kicsi volt a valószínűsége, hogy bárki meghallja őket, Thibaut megkockáztatott egy kérdést: – Hogyan fedezte fel ezt a lépcsőt? És hova vezet?
– Gondemare testvér mutatta meg, amikor először itt jártam. Egy galériához vezet, melyet a rómaiak vájtak a nyugati fal mentén. Egykor ezen át lehetett eljutni a Templomból az Antónia erődbe. Krisztus idejében így az itt lakóknak szemük és fülük lehetett a Szentély szolgálóira. A galéria több föld alatti járatot összekapcsolt, melyek nagy részét a zsidók eltorlaszolták a római korszak kezdetén. Valójában azonban a rómaiak építménye csak továbbvitte a Templom levitáinak rendszerét, melyet Heródes épített újjá, és mely csak a rendkívüli építmény bejáratára nyíló nagy lépcső ívéig vezetett. Ezt a kijáratot mutatom meg… sürgős szükség esetére, és hogy tudja, hogy el lehet hagyni a kolostort, és vissza is lehet térni anélkül, hogy észrevennék.
– Ezt fogjuk tenni?
– A legkevésbé sem! Ma éjjel csak megmutatom az utat arra az esetre, ha el kellene hagynia a házat… ha véletlenül nem vagyok itt… vagy már nem vagyok itt.
– Hogy érti? Nem szabadítjuk ki Ariane-t?
– Nem! Azért vezettem el ide, mert éreztem, hogy minden őrültségre képes – és a Templomban az őrültségek helyrehozhatatlanok, sőt halálosak lehetnek. Holnap, fényes nappal megyünk el a lepratelepre. Az a helyzet, hogy ismerem a Szent Lázár-szerzetesek rendfőnökét. Jó ember, aki bizonyára nem nézte jó szívvel, hogy egy egészséges lányt visznek el hozzá, méghozzá erőszakkal.
– Miért nem mondta előbb?
– Mert nem voltunk egyedül… és mert vissza kellett jönnünk. Jobb, ha a lehető
legkevésbé vonjuk magunkra a figyelmet, különösen, ha a szabályzat megszegésére készülünk.
Egy falba vájt lyuk előtt haladtak el, és Thibaut megkérdezte:
– Egy másik föld alatti járat bejárata?
59 Fülkeféleség, mely Mekka irányát jelzi, s mely előtt a muzulmánok imádkoznak.
– Igen. És nem is jelentéktelené. Legalábbis a múltban fontos volt: ennek a mélyén találták meg Hugues de Payns lovagjai a frigyládát egy befalazott pincében, mely pontosan a Szentek Szentje alatt terük el.
– És a törvénytáblák nem voltak benne?
– Nem. Azért vagyok itt, hogy megtaláljam őket.
– No de miért? Minden keresztény ismeri a szöveget, melyet a Mindenható láthatatlan keze vésett rá tűzbetűkkel.
– Nem tudunk mindent. Isten törvényt adott az embereknek, ez biztos, de van más is. A Genezisben az Örökkévaló azt mondja: „Mérettel, számmal és súllyal teremtettem a világot”, ami azt jelenti, hogy van egy olyan törvény is, mely az univerzum mozgását és összetételét irányítja, és ez a törvény rejtve van, az erkölcsi törvény szövegébe kódolva. Gondemare testvérnek ez volt a meggyőződése, és ő a föld egyik legnagyobb tudású embere volt. Aki el tudja olvasni a törvényt, óriási tudásra, s így beláthatatlan hatalomra tesz szert. Ezért van, hogy miután nagy nehézségek árán elrejtették a frigyládát, az akkori főpap és a levitái még mindig nem ítélték elégségesnek a védelmet, és kicserélték a táblákat egy zsoltárra, az eredetit pedig elrejtették… Isten tudja, hol!
– Talán Jeruzsálemen kívül? Egy másik szent helyen, mely beleveszett a sivatagba?
– Meglepne, ha lett volna rá idejük. Gondemare testvér is úgy gondolta, hogy itt kell lenniük valahol a Mória hegy gyomrában, ahol Bölcs Salamon temploma emelkedett. Csak azt kellene tudni, hol. Ezt kutatom, mióta el kellett hagynom az udvart. Sok éjszakát eltöltöttem a föld alatt. És bizonyára még sokkal többet el fogok…
Most megmutatom, hogyan mehet ki innen, aztán visszamegyünk, nehogy meglepjen a hajnali harangszó.
Thibaut kénytelen volt beérni ennyivel. Nem volt más választása, és Adam különben is azt mondta, hogy reggel elmennek a leprásokhoz. Már csak néhány órát kell várnia. Olyan csendben, ahogyan jöttek, a két barát visszasietett a cellájába…
Másnap Adam és Thibaut valóban elhagyták a kolostort, lóháton, és ez alkalommal őrmesteri kíséret nélkül. Éppen Szent Lázár, a feltámadott ünnepe volt, és gond nélkül engedélyt kaptak az elöljárótól, hogy elmenjenek a leprás király lelki üdvéért imádkozni a Szent Lázár várfolyosó mellett álló kolostor kis templomába. A falakon túl, a várost körülölelő nagy, kiszáradt vizesárkok mögött, egy kis dombon emelkedtek egy egykori perjelség szinte romos épületei, fekete tüskés sövénnyel körülvéve. Itt éltek azok, akiket a borzalmas betegség kitaszított a városból, hogy itt rohadjanak szét lassan. Joguk volt elhagyni a helyet, és koldulni menni, azzal a feltétellel, hogy sosem lépnek be az erődítménybe. Felbukkantak a várfolyosó mellett vagy feljebb, a Szent István-kapunál, vagy lejjebb, a Dávid-kapunál, melyek körülbelül azonos távolságra feküdtek nyomorúságos lakhelyüktőclass="underline" alamizsnáért könyörögtek az arra járóknál, gondosan ügyelve rá, nehogy szélirányba kerüljenek. Egyik eltorzult kezüket előrenyújtották, míg a másikban kereplőt forgattak, vagy ha már nem volt ujjuk, azt kiabálták vagy nyögték: „tisztátalan!”… Vetettek nekik néhány pénzdarabot a melléjük letett fatálkába, és ez az alamizsna segített javítani kissé az élelmüket. Thibaut-nak mindig elszorult a szíve, amikor ezen az átkozott helyen járt, mert a királyát képzelte a szerencsétlenek rongyai alá. Most Ariane gondolata hajtotta. A Szent Lázár-szerzetesek