AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
A férfi a kápolnához legközelebb álló épületre mutatott.
– Mondd meg a nemes hölgynek, hogy a múlt emlékére, mely kedves nekem, a fia nyugalomban élheti meg a nászéjszakáját: ma éjjel nem fordítom arra a toronyra a katapultjaimat és az ostromgépeimet!
Az éjszaka ezután valóban olyan békés lett, mintha egyetlen hadsereg sem ólálkodna a vár körül, amikor azonban kivilágosodott, Szaladin, miután nagy sárga sátra előtt a felkelő nap felé fordulva elmondta imáját, kiadta a parancsot a támadásra.
Nyolc erős ostromgép kezdett hatalmas köveket lőni a várra, miközben az íjászok olyan sűrű nyílzápor alá vették a falakat, hogy szinte képtelenség volt kiemelkedni mögüle és viszonozni a lövéseket.
Eltelt néhány nap, és bizonytalanságot hozott a díszruhás vendégeknek, akik már az esküvő másnapjától kimért fejadagokat kaptak, hogy spóroljanak a készletekkel.
Akik tiltakoztak, azt a választ kapták, hogy örüljenek, hogy nem zavarták ki őket a falakon túlra, mint felesleges éhes szájakat. Isabelle felfedezte, hogy szépséges férje gyengéd szerető, és elvarázsolt percekben részesíti, de a legkevésbé sem ég a vágytól, hogy a vár védelmére siessen.
– Elsősorban önt kell megvédenem, drága királynőm, és ehhez maga mellett kell maradnom.
Isabelle gondolatait hamar elterelték az újabb simogatások. Mégis előfordult, hogy a hősies leprás húga azon tűnődött, vajon a bátyja… vagy valaki más képes lett volna-e ennyire elfeledkezni arról, hogy egy ostromlott várban a lovag helye nem a felesége hálószobájában van, bármennyire friss házasok is… Onfroi azonban olyan szép volt, és olyan gyönyörűen beszélt a szerelemről!
Jeruzsálemben eközben az őrszemek észlelték a Krak segélykérését. Összeült a tanács, hogy eldöntsék, mit tegyenek, de fizikai gyengesége ellenére a király senkinek nem engedte, hogy helyette uralkodjon, legkevésbé a sógorának, akinek hamar megítélhette bizonytalanságát és teljes alkalmatlanságát a kormányzásra. A tanács ezt akkor értette meg, amikor a lovagteremben hirtelen megjelent a hordszékféleség, melyben Balduin a palotában és a városban közlekedett. Figyelemre méltó volt a jármű: két óriás néger vitte, és fekete volt a fátyol is, melybe a leprás burkolózott, halotti szobor benyomását keltve. Nem sokáig tartott a vita:
– Kiadtam a parancsot, hogy gyújtsanak tüzet a Dávid-torony tetején. Így a krakbéliek tudhatják, hogy a segítségükre sietünk.
– No de felség – próbált közbelépni Heraclius –, éppen azt vizsgáltuk…
A fekete szobor felé fordult:
– Ki merészel vizsgálatról beszélni, amikor azt mondom: „akarom”? Összehívjuk az embereket, és indulunk.
A pátriárka gúnyos mosolyt engedett meg magának: azt hitte, semmit sem kockáztat, mert azt beszélték, a király gyakorlatilag megvakult.
– Ön nem mehet, felség! Nincs abban az állapotban…
A következő pillanatban hátrahőkölt, mintha találat érte volna. A király hangjában csengő megvetés felért egy ökölcsapássaclass="underline"
– Bármilyen legyen is az állapotom, Isten segedelmével még harcba tudom vezetni az embereimet. Ami magát illeti, Heraclius, törődjön egyszer az életben azzal, ami magára tartozik! Imádkozzon, ha még képes rá!
– De felség…
– Megmondtam! Uraim – tette hozzá a tanács többi tagjához fordulva –, Renaud de Châtillon megsegítette a királyságot Mongisard előtt a Dávid-torony tetején égő tűz hívására. Megesküdtem, hogy bármit is tegyen, viszonzom a tettét, ha bajba kerül. Ez becsület kérdése, bár a pátriárka nem ismeri e szó jelentését!
Másnap a hadsereg, melynek élén a beteget szállító kocsi haladt, elérte először Segort a Holt-tenger déli csücskénél, megállt egy kis időre, míg megitatták a lovakat, és megpihentek a talpasok, majd folytatta az utat Moab földje felé, mely egykor nagyon gazdag volt cukornád–, gabona– és gyümölcsültetvényeivel, s ahol azonban ma a pusztítás széles barázdái látszottak. Balduin a lázzal küzdött, és két oldalról mindig támogatta Thibaut és Balian d'Ibelin, aki szinte fanatikus rajongással vette körül királyát, akiben vértanúságot szenvedő szentet látott. Végre látótávolba kerültek a Krak fekete falai, de Szaladin sárga sátra nem volt sehol, és az északi horizontot ellepő
sűrű porfelhő jelezte, hogy az ostromlók összecsomagoltak és elmenekültek.
Megtudva, hogy a leprás király ellene indult, Szaladinra sötét gondolatok törtek: a fiatal király, akit régóta haldoklónak mondanak, és aki mégis mintha természetfeletti erővel bírna, lenyűgözte és megfélemlítette. Úgy döntött, inkább későbbre halasztja a bosszúját a Krak bajkeverője ellen… Ennek ellenére Damaszkuszba visszaérve elfogadta a díszruhát, melyet az új kalifa küldött neki.
Krak városában, ahol a lakosok a kocsija nyomát csókolták, Balduint diadalünneppel fogadták. A fátyol ismét fehér lett, nehogy túlságosan megindítsa a nép képzeletét. Renaud de Châtillon és Étiennette asszony térdre ereszkedve várták, a hölgy hálakönnyekkel szemében, melyeket a király a tőle megszokott jósággal fogadott, és melyeknek köszönhetően a javíthatatlan férj elkerülhette az egyébként jogos haragot. Azután Isabelle lépett évek óta nem látott fivére elé férje karján. Ő is térdet hajtott a furcsa fehér fátyolalak előtt, akiből tömjén és mirha füstje szállt fel, mintha csak az újszövetséget kívánná megpecsételni. Végtelenül gyengéd és szeretetteljes volt a hang is:
– Ha boldog, Isabelle, nincs mit megbocsátanom. Mindig is drága kis húgocskám volt, és szeretném, ha megölelhetném. Bár ez lehetetlen, tudnia kell, hogy a boldogsága mindig is sokkal többet számított nekem, mint a politika követelményei.
Egyszerűen csak azt reméltem, máshol találja meg…
A fiatal feleség lehajtott fejjel, könnyes szemmel hallgatta. Most felemelte az arcát, és tekintete összetalálkozott Thibaut-éval. A fegyvernök annyira megváltozott, hogy Isabelle alig tudta elfojtani kiáltását. Az emlékeiben élő fiatal lovag még a kamaszkor jegyeit mutatta, most azonban egy férfi állt előtte, egy férfi, aki szenvedett. Még magasabbnak tűnt, mint a múltban, a büszke arc vonásai elmélyültek, megkeményedtek, lebarnultak a csatamezők napsütésében. A mélységes kétségbeesés, mellyel őt nézte, rettenetes szépséget kölcsönzött neki, és Isabelle képtelen volt elfordítani a tekintetét a szürke szempártól, melyet oly gyengédnek ismert, most azonban kemény volt, akár a kő…
Gondolatban azzal mentegette szerelme elfordulását, hogy Onfroi hasonlít kissé Thibaut-ra, de ha létezett is ez a hasonlóság, csakis a képzeletében, és amikor újra a férjére tekintett, szinte megdöbbentette, mennyire mesterkélt, ahogy hálás köszönetet mond királyi sógorának. Igaz, még nagyon fiatal volt, hisz éppen annyi idős, mint Thibaut volt a szerelme idején, de a hercegnő érezte, hogy az évek múlása nem fogja közelebb hozni a csodálatos és hallgatag lovaghoz, akit azt hitte, már régen elfelejtett.
Képtelen volt tovább elviselni a jelenlétét, mely kegyetlen megbánást ébresztett fel benne, felzokogott, és visszafutott a kastélyba. Onfroi gyengéd szavakkal, és mivel félreértette, és Balduin rossz állapotának tudta be az elkeseredését, elkerülhetetlenül ügyetlen vigasztalással sietett utána, de a hálószobájuk előtt zárt ajtóba ütközött.
– Hagyjon, kérem! – felelt szólítására sírós hangon a hercegnő. – Bocsásson meg, de muszáj egyedül maradnom.