AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Franciaországba? Franciaországban lenne? No de hol?
– Azt nem tudom, ahogyan sokan mások sem. Csak a harminc éve elhunyt Clairvaux-i Bernát és egy maroknyi hűséges embere tudta, de annyi biztos, hogy a küldetést sikerrel teljesítették. Clairvaux-i Bernát maga jelentette be bizonyos értelemben a troyes-i zsinaton, melyet – ilyesmire azelőtt sosem volt példa – 1128-ban a Templomos Rend hivatalos megalapítására hívtak össze. Azt írta a Regula előszavában:
„Jót cselekedett velünk Isten Asszonyunk56 és Megváltó Krisztusunk, aki barátait szólította Franciaország és Burgundia határvidékén…” Más szóval a küldetés sikerült.
Normál körülmények között a dolognak ennyiben kellett volna maradnia, amikor azonban megfejtették a láda héber szövegét, felfedezték, hogy a főpap és a segédei még ügyesebbek voltak, mint képzelték, hisz nem Isten szavai álltak ott, hanem egyszerűen egy részlet a Zsoltárok könyvéből. Igaz, Isten dicsőségére, de semmi több!
– Hogy lehet? Kivették a táblákat a frigyládából?
– Pontosan. Úgy gondolták, és nem ok nélkül, hogy ha a rómaiak megtalálják a ládát, benne faragott írásos kövekkel, nem kutatnak tovább. Az igazi táblákat pedig elvitték máshová.
– Természetesen nem tudjuk, hova?
– Nos, nem! A püspök rejtjelezett levelében éppen azt kérdezte, Jeruzsálemben nincs-e valami elképzelésük arról, hol lehetnek a táblák. Sajnos még Gondemare testvér sem tudta, és néhány hónap itt-tartózkodás után visszaküldött Európába egy újabb, saját kezűleg írt levéllel. Visszatértem tehát Puiseux-be, de a történet befészkelte magát a gondolataimba, és nem hagyott nyugodni. Annyira nem, hogy miután néhány évig gondolkodtam mindazon, amit az öreg templomostól megtudtam, vissza akartam jönni a Szentföldre, hogy folytassam a kutatást. Könnyű volt visszatérni: elég volt kérnem, hogy átküldjenek, de szabad is akartam lenni. A templomos testvérek azonban mindig kettesével járnak. Visszamentem tehát Laon püspökéhez – Gérard de Mortagne-nak hívták –, és ő mindent eltervezett számomra. Ekkor fedeztem fel, hogy sokkal nagyobb a hatalma, mint képzeltem: a rendnek van egy titkos hierarchiája, melynek egyik feje volt… és még mindig nagyon szerette volna megszerezni az igazi táblákat. Elhagytam tehát a parancsnokságot az engedéllyel, hogy ide utazzak, és mivel a flandriai gróf éppen indulni készült, más vermandois-i lovagokkal együtt csatlakoztam hozzá. Felruháztak azonban egy titkos méltósággal is, mely lehetővé tette, hogy kedvemre járjam a szentföldi templomos házakat: látogató voltam, aki bárhová bemehet, bárhol kutathat. A többit már tudja, hisz Belinben találkoztunk…
– Nem egészen! Miért lépett Balduin király szolgálatába? így el kellett távolodnia a kutatási területétől.
– Kevésbé, mint gondolná, hisz a palotában ott van a Dávid-torony, melynek nem tudni, hol van a sírkamrája. Gondemare testvér véleménye szerint pedig lehetséges, hogy kapcsolat van a táblák és az ismeretlen kripta között. Nagyon érdekes volt tehát számomra a palota, és azt hiszem, végigkutattam minden pincéjét, árkát és föld alatti 56 Talán a Mi Asszonyunk kifejezést helyettesíti Szent Bernátnál.
járatát. Azután – Adam Pellicorne mostanáig békés és kiegyensúlyozott hangja hirtelen érzelemmel telt meg, és elfojtott zokogás tükröződött benne –, bevallom, hogy őszintén csodáltam és megszerettem ezt a hősies fiút, ezt a koronás vértanút, aki lóháton élte meg agóniáját. Éles fogú vadállatok között kellett járnia a kálváriáját. Így a táblák kevésbé tűntek fontosnak számomra, mint az, hogy őt védelmezzem, és szerény lehetőségeimhez mérten segítsem akaratában, hogy mindenkiért és mindenki ellenében uralkodjon. Mindent elmondtam neki arról, ki vagyok, és a végsőkig mellette maradtam volna, ha nem üldöznek el. Így azonban visszamentem a Templomba. Annál is szívesebben, mert Odon de Saint-Amand nem volt ott többé. Egy olyan természetű
ember, mint ő, bármennyire látogató voltam is, az első pillanattól kezdve pórázon tartott volna. Nos, barátom, most már mindent tud. Döntenie kell a jövőjéről. Az a jövő, melyet én ajánlok egy mindenható rend védelmében, vagyis az Úr törvényeinek felkutatása méltó rá, hogy elkötelezze magát mellette? Thibaut felállt:
– Követem önt! – jelentette ki egyszerűen. – De felvesznek?
– Már fel is vették!
Ezzel Adam testvér megindult a tágas teraszon a fiatalemberrel, aki mostantól
„Thibaut testvér” lett.
Az új nagymester Arnaud de Torroge után a Templom udvarnagya, vagyis az eddigi második legfontosabb személyisége lett. Gérard de Ridefort volt, akinek nevét Thibaut először Szaladinnál hallotta Odon de Saint-Amand-tól. Az egykori kóbor lovag, a bosszúvágyó flamand csak mérgében állt be a rendbe, egy összecsapásban elszenvedett sebesülés véletlene folytán. A rend egyik gyengélkedőjén ápolták, ott maradt, és sokkal inkább ravaszsággal, mint bizonyított vitézséggel gyorsan haladt felfelé. Lelke mélyén egyetlen cél vezérelte: elég hatalmat szerezni ahhoz, hogy bosszút állhasson a tripoliszi grófon, egykori mesterén, aki, bár korábban neki ígérte, végül megtagadta tőle egy hercegnő kezét, akit azután egy pisai kereskedőhöz adott. Csak erre tudott gondolni.
Miután megválasztották, sokkal kevésbé törődött a kolostor belső életével, mint a királyi palota eseményeivel és az udvari intrikákkal. A bár fattyú, de előkelő nevet viselő új testvér érkezése, akiről mindenki tudta, hogy az egész Jeruzsálem által siratott király hűséges fegyvernöke volt, beleillett terveibe. Ráadásul a fiatalember sosem került túl közel Tripoliszi Rajmundhoz, akit IV. Balduin sokáig bizalmatlanul kezelt. Ridefort elég intelligens volt, hogy megértse, ha el ne is fogadja, a régensség csak Sybilla férjének hihetetlen tehetetlensége miatt jutott az ellenségének. Meg kellett fosztania tőle, akár a királyság árán is. Thibaut-t annál is gyorsabban felavatták, mert az elmúlt csaták megritkították a lovagok sorait.
Adam irányításával Thibaut belépett a szigorú szabályok szerint szerveződő, zárt világba, melyet azonban nem érzett félelmetesnek. Beteg királya mellett hosszú éveken át szinte szerzetesként élt. Minden más kolostorral ellentétben a templomosok, akik teljes valójukban csakis Isten szolgálatának szentelték magukat, mindenekelőtt katonák voltak, és bár szegénységi fogadalmat tettek, és egyénileg semmit sem birtokoltak, jobb felszerelésük volt, mint a leggazdagabb lovagoknak. Minőségi fegyvereket viseltek, és Thibaut gyakran megcsodálta lovas egységeik eleganciáját, a nagy, vörös kereszttel díszített köpenyeket, ahogy egy emberként harcoltak páros takaros lovaikon a híres fekete-fehér lobogó alatt. Fegyvereik ragyogtak, lószerszámaik bőrét mindig fényesre viaszolták. Csak szakálluk színe különböztette meg őket egymástól (a templomosok mind szakállt viseltek, és nagyon rövidre, szinte kopaszra nyírták a hajukat), amikor azonban a csatákban az orrvédős sisak fedte a fejüket, lehetetlen volt megkülönböztetni őket, hiszen nem voltak ismertetőjeleik.
Igaz, szerzetesi életüket az imák időpontjai szervezték szigorú rendben, de az élelmük – melynek egy részét mindig meg kellett hagyniuk a szegényeknek – bőséges és változatos volt, ahogyan az a fegyverforgatás nehéz mesterségéhez szükséges. A házuk, az egykori mecset, majd palota, csodálatos volt. Az istállók, talán a világ legszebb istállói, akár kétezer lovat is befogadhattak. És a Miasszonyunk-templomuk, melyet nemrég építettek fel a Szikladóm helyén, melyet kinőttek, a román tisztaság és a bizánci pompa modellje volt.