AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Nem mindig, anyám, nem mindig! Tudom, hogy az én szerelmem sosem huny ki, és szeretni fogom, amíg csak élek… De nincs többé jogom megőrizni ezt.
Hirtelen mozdulattal leszakította nyakából a vékony láncot, melyen az Isabelle-től kapott gyűrű függött, és Elisabeth kezébe adta:
– Ezzel a gyűrűvel visszaadom a szabadságát. Csak arra kérem, hogy ne adja oda a másiknak!
Ismét térdre ereszkedett, megfogta anyja fehér ruhájának szegélyét, megcsókolta, majd az apátnő szomorú tekintetétől kísérve futva elmenekült. Elisabeth azt hitte, csupán múló gyermekszerelemről van szó, s most azt kellett látnia, hogy mélységes fájdalmat okoz egy érett férfinak.
A kolostort elhagyva Thibaut leereszkedett a Cedronhoz, és miután kikötötte Szultánt, leült egy fűzfa alá. Szerette ezt a helyet, és gyakran eljött a puszta örömért, hogy nézze a víz csobogását, és belemerüljön azzal az érzéssel, hogy mind a test porát, mind a lélek mocskát lemossa magáról. A fájdalom napján azonban a víz semmit sem tehetett, képtelen volt eloltani a haragból, szenvedésből és féltékenységből született mérgezett tüzet, mely belülről emésztette. Eletében először sírt…
Villámként érkezett a hír: a fegyverszünet ellenére Renaud de Châtillon nekilátott régóta dédelgetett tervének, hogy bosszút álljon az aleppói börtönben elsenyvedett tizenhat évért: összeszedte a csapatait, és behatolt Arábiába. Hedzsasz felé indult, hogy elfoglalja Mekkát. Meg akarta semmisíteni az iszlám szent helyeit, össze akarta törni a Kábát, a fekete követ, mely felé minden évben zarándokok sokasága tart, a Haramban, a medinai mecsetben akarta megitatni a lovát, ahol a Próféta élt, imádkozott és tanított. A zarándokútvonalat követte, mely Petrán, Hizsmán és a Nefud sivatagon át a Teima oázishoz, „Mekka előszobájához” vezet.
Már majdnem célhoz ért, amikor elértek hozzá a rossz hírek. Kairóban, ahová visszatért, Szaladin iszonyattal szerzett tudomást Renaud tervéről, és munkához láttak postagalambjai: utasítást vittek Faruk sahnak, az unokaöccsének, Damaszkusz kormányzójának, hogy indítson azonnal hadjáratot a Holt-tenger keleti partjának javíthatatlan ura ellen. Faruk feldúlta Châtillon földjét. Ezt megtudva Renaud dühödt szívvel letett a tervéről, és visszafordult, hogy megvédelmezze a birtokát. Nem találta meg Faruk sahot, aki már visszavonult muzulmán földre, de Keraktól nem messze összetalálkozott a nagy karavánok egyikével, melyek több száz méter hosszan fűzik sorba a kincseket, embereket és teherhordó állatokat, szőnyegeket, parfümöket, szöveteket és fűszereket szállítva. Minden törvényt, minden megállapodást félresöpörve Renaud rájuk rontott, lemészárolta a férfiakat, elhurcolta a nőket és a gyerekeket rabszolgának, és zsákmányul ejtette a teljes rakományt, mely mintegy kétszázezer bizánci arany értéket képviselt.
Szaladin most az egyszer türelmes volt, és Balduinhoz fordult igazságtételért, aki a
„királyi hivatásában” mindig tanúsított erővel utasította Renaud-t, hogy az adott szó nevében adja vissza a zsákmányolt javakat és a foglyokat.
Renaud a túlságosan magabiztos emberek szemtelenségével azt felelte, szó sem lehet róla, és ha a király azt akarja, hogy visszaadja, amit elvett, jöjjön el, és vegye el maga.
A választ Szaladin vállalta magára: seregével elhagyta Kairót, és megszállta Transzjordániát. Amikor a sárga lobogók megjelentek a horizonton, Renaud megértette, hogy túl messzire ment, és elveszett. Ekkor felment a Krak kerek tornyának tetejére, és parancsot adott, hogy gyújtsanak hatalmas tüzet, és éjjel-nappal táplálják…
Jeruzsálem falainak magasáról az őrszemek észrevették a máglyát, és értesítették a királyt. Balduin nem habozott: segélykérés volt ez, a testvére annak a tűznek, melyet ő
gyújtatott a Dávid-tornyon Montgisard előtt. Magához hívatta Amaury de Lusignant, és megparancsolta, hogy szedjen össze akkora sereget, amekkorát csak tud:
– Maga mellett leszek az élén!
– Felség – tiltakozott a főparancsnok –, ez lehetetlen. Vagy nem bízik bennem?
– Tökéletesen megbízom önben, de Renaud lovag egy nap segített megmenteni a királyságot, és nem hagyhatom magára akkor sem, ha ő a hibás. Nyugodjon meg, jobban vagyok. Oda kell mennem. De hogy ne aggódjon, kocsin megyek, és csak az ellenség közelébe érve szállok nyeregbe!
Semmi nem tántoríthatta el. Átadta a kormányzást sógorának, Guy de Lusignannak, hogy őrizze a várost távollétében, és helyet foglalt egy erős lovak vontatta kocsiban. Thibaut Szultán nyergében lovagolt mögötte: egyszerre töltötte el öröm, hogy a király Maimonidész orvosságának köszönhetően jobban van, és aggodalom, hogy mi lesz, ha az iszlám harcosainak közelébe érve Balduin megkéri, hogy segítse nyeregbe. Bár meg sem merte fogalmazni a kérdést, Balduin válaszolt rá:
– Nagyon egyszerű: majd felkötözöl. Készíttettem egy elöl és hátul megmagasított nyerget, melyhez erős bőrszíjak tartoznak. Azok majd megtartanak.
– No de hogyan fog harcolni?
– Igaz, a bal kezemen nincs már ujj, de a karom még megtartja a pajzsot. És istennek hála a jobb kezemben még tudom forgatni a kardot.
– Felség, ez őrültség!
– Azt hiszed? Az erővel, melyet neked köszönhetően visszakaptam, Istent és a királyságot kell szolgálnom. A katonáim élén a helyem, és az utolsó leheletemig megpróbálom vezetni őket. Talán a Mindenható kegyesen megadja, hogy lóháton haljak meg, egy nyílvesszőtől vagy egy lándzsától eltalálva. Ez az utolsó álmom.
Irtózom a gondolattól, hogy ágyban szétrohadva haljak meg.
Balduin azonban ez alkalommal nem találkozott az ellenséggel. Szaladin elkerülte a csatát, átmenetileg sorsára hagyta Renaud-t, és Damaszkusz felé sietett, hogy a frank hadsereg mozgását kihasználva megtámadja Galileát. Átkelt a Jordánon, elfoglalta Beizant, és megostromolta Belvoir erődítményét, mely a názáreti utat védte. Balduin azonban visszafordult és utána indult.
A hadsereg éljenzésétől kísérve Belvoir előtt újra megjelent csapatai élén a fehér fátyolmaszkos lovag király. Ismét a páncélingét és sisakját viselte, melyet a muzulmán seregektől kölcsönzött fehér kendő védett a nap melegétől. És ismét megtörtént a csoda: az embereit megacélozta a bátorsága, és meggyőződésükké lett, hogy maga Szent György küzd a hősies leprás alakjában. Szaladin vereséget szenvedett, és visszavonult a Jordánon.
Ugyanakkor még nem dőlt el minden, és a szultán merész huszárvágásra szánta el magát: megszerzi Bejrútot, és ezzel elvágja a Jeruzsálemi Királyságot a tripoliszi grófságtól. Ennek érdekében átszelte Libanont, miközben egy egyiptomi flotta közeledett sebes gályákkal.
Balduin megsejtett valamit, és nem tért vissza Jeruzsálembe. Nagy, vörös és arany sátrában, mely pompás virágként ragyogott a galileai dombon a tábora közepén, várt…
Amikor kétsége sem maradt afelől, milyen célt követ az ellensége, útnak indult és Bejrút alá vágtatott, miközben parancsot adott minden keresztény hajónak, hogy siessen a fenyegetett városhoz. Olyan gyors volt a közbelépése, hogy Szaladin ismét meghátrált, ám sajnos mindent feldúlt útja mentén. Balduin diadalmasan vonult be Bejrútba, melynek lakói hősiesen ellenálltak. Még ahhoz is volt ereje, hogy üldözőbe vegye Szaladint, aki erőit ismét Aleppó és Moszul, a két utolsó város ellen fordította, mely makacsul hűséges maradt Nur ed-Din utódaihoz. Mivel a köztük és a frank királyság között megkötött szerződéseket sosem bontották fel, Balduin tiszteletben tartotta őket, és ismét meghátrálásra kényszerítette a szultánt, aki ezután bezárkózott Damaszkuszba. A leprás király szinte boldogan, hogy Isten ismét megáldotta a fegyvereit, Tyrbe vonult, hogy ott ünnepelje a karácsonyt egykori nevelőjével, aki ilyenkor minden évben félretette a kancelláriát, hogy újra csak a régi föníciai város érseke legyen. Azonban a vitéz lovagjai körében eltöltött szeretetteljes ünneplés helyett, melyben azt remélte, megmártózhat a lelke, és új erőt meríthet harcához, olyan kegyetlen, olyan váratlan csapás érte, hogy kis híján újabb lázroham tört rá.