AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
A kolostort Al-Akszának – a távolinak – hívták, és az első keresztesek királyi palotának használták, mielőtt II. Balduin újjáépítette volna a nagy erődítményt, melynek a Dávid-torony alkotta a központját. A másik, kerek és kupolával fedett tornyot Omar kalifa építtette az Angyal szikla köré: a templomosok Szűz Máriának szentelték, mint minden templomukat. Pellicorne errefelé irányította lépteiket. Széles lépcsők vezettek ide, ahol leülhettek az árnyékban anélkül, hogy bárki megzavarta volna őket.
Útközben egyetlen szót sem szóltak, talán, mert illetlenség lett volna a beszéd a bánatába burkolózó, néma városban. A teraszon könnyű szél fújt, magával hozva a palesztin mezők és dombok tavaszi virágainak illatát: a krókuszét, a vadliliomét, a kardvirágét és a kökörcsinét, az árvácskáét és az aszfodéloszét. Itt nyugodtan beszélgethettek: senki nem hallhatta őket. A napsugár megcsillant a Szűz Mária-templom csúcsának nagy arany keresztjén… Thibaut-t kérdések gyötörték:
– Miért hozott ide? Máshol nem beszélhettünk volna? Csak egyszer jártam itt, a király megkoronázásakor.
– Azért jöttünk ide, hogy itt is maradjon! Ez az egyetlen hely Jeruzsálemben, ahol biztonságban van. Ha a palotában maradt volna, mostanra a legsötétebb cella mélyén ülhetne, ahonnan reménye sem lehet, hogy valaha kikerül. Ezért mentem el magáért.
Nincs többé ura, ne felejtse el, és az udvarnagy még a leprás király emlékét is el akarja törölni, akitől annyira félt. Mindennek el kell tűnnie, és az asszonyoknak, akik szolgálták, igazuk volt, hogy elmenekültek.
– No de hogyan? Nem az udvarnagy a régens, hanem a tripoliszi gróf, aki nem akar rosszat nekem, éppen ellenkezőleg.
– Tudom. Felajánlotta, hogy lépjen a szolgálatába, és Courtenay éppen ezért akarja eltüntetni. Egyetlen esélye van, hogy megmeneküljön előle, barátom: hogy templomos lesz!
– Szerzetes-katona? Ahhoz elhivatottság kellene, bennem pedig nincs.
Adam letépett egy fűszálat, mely két kő közül nőtt ki, és rágcsálni kezdte:
– Barátom – mondta –, meglepné, hányan lépnek be a rendbe mindenféle elhivatottság nélkül, különféle okokból, melyek között a leggyakoribb az, hogy az életüket akarják menteni. Még a bitófától menekülő elítéltek is vannak közöttünk, hiszen a rend templom, tehát menedék. Elég, ha elfogadja a szabályzatot azzal a feltett szándékkal, hogy betartja. Meg tudjuk tartani a titkokat. Minden titkot!
Túlságosan új, túlságosan váratlan volt mindez Thibaut számára ahhoz, hogy vonakodás nélkül igent mondjon. Igaz, ragaszkodott az életéhez, de a szabadság még vonzóbbnak tűnt.
– Ha már a titkoknál tartunk – morogta –, talán beavathatna a magáéba. Aznap, amikor elmondta, hogyan juthatok be Damaszkuszba, azt ígérte, később majd
„elmagyarázza”, és a király mindent tud.
– Nem az én hibám, hogy el kellett halasztani a magyarázatot… néhány évvel –
felelte Adam a mosollyal, melyet Thibaut egykor oly megnyugtatónak talált. – Most már bőven van rá időnk: a Templom kebelében senki sem fogja keresni. És remélem, elfogadja, hogy itt marad.
– Halljuk előbb a történetét.
– Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt kezdődött. Az apám megesküdött, hogy elzarándokol a Szentföldre, s éppen indulni készült, amikor egy baleset véglegesen ágyhoz szögezte: leesett a lóról, és olyan szerencsétlenül sérült meg a háta, hogy lebénult a lába. Komoly hátrány a jeruzsálemi úthoz. Az utazásnak azonban nem az lett volna az egyetlen célja, hogy tisztelegjen a szent helyek előtt. A laoni püspök, akinek rokona és bizalmasa volt, rá bízott egy titkos, de nagyon fontos üzenetet az unokatestvérének, Philippe de Millynek, akit nemrég neveztek ki a jeruzsálemi templomosok nagymesterének az illusztris Bertrand de Blancfort helyén…
– Philippe de Milly? A Krak hölgyének rokona?
– Az apja. Picardiai nemesi családhoz tartozott, mely Szíriában – akkoriban Nabluszban – élt, és feleségül vette a Jordánon túli vidék örökösnőjét, ám gyengéden szeretett Isabelle felesége halála után templomosnak állt. De térjünk vissza az apámhoz és a püspök üzenetéhez! Mivel a balesete miatt nem tudta elvinni, a püspök kieszközölte számomra – akkoriban léptem be a Laon melletti Puiseux parancsnokságához – a rendkívüli engedélyt, hogy helyettesítsem. A rendet érintő
kérdésről volt szó, de én természetesen semmit sem ismertem belőle, és közölték velem, hogy rejtjelezve van. Tehát elindultam a Szentföldre. Ott Philippe de Milly nehezen viselte a nagymesterség súlyos terhét, és az alkalmat megragadva elkísérni készült I. Amalrich királyt Bizáncba,
a hatalmát pedig átruházta későbbi utódjára, Odon de Saint-Amand-ra. Tehát nagyon rosszkor érkezett az üzenetem, és mivel Philippe de Milly semmit sem tudott a Templom titkairól és kódjairól, közölte velem, hogy nem érti a püspök levelét.
Mivel azonban illett válaszolnia, rábízott minket, engem és az üzenetet, a legöregebb tisztjére, egy élemedett korú testvérre – akire egyébként utaltak is a levélben –, aki az utolsó élő volt a nyolc lovag közül, akik egykor elkísérték jeruzsálemi küldetésére Hugues de Payns-t, aki azután az első Nagymester lett. Gondemare testvér kora egyik legbölcsebb embere volt, és ismerte a Templom minden titkát. Bár nagyon öreg volt már, amikor megismertem, a szelleme semmit sem veszített élénkségéből és elmélyültségéből. Gond nélkül megfejtette a püspök levelét. Azután mélyen gondolataiba merült, és megkért, hogy hagyjam magára. Később visszahívott, és magamról kérdezett. Eleinte bizalmatlan volt, de azután megkedvelt, és igyekezett betömködni a lukakat a tanulmányaimban, melyek az íráson és az olvasáson nem igazán terjedtek túl. Amikor pedig már teljesen biztos lehetett felőlem, elmesélt egy különös történetet.
Mint minden templomos, akár növendék is, tudtam – vagy tudni véltem –, mik voltak a rend kezdetei: Clairvaux-i Bernát, aki százada legegyetemesebb szelleme és talán legnagyszerűbb embere volt, összegyűjtött kilenc lovagot, és a Szentföldre küldte őket, hogy megvédelmezzék a szegény zarándokokat, akiket mindig megtámadtak és kifosztottak a szent helyeken. Akkoriban II. Balduin uralkodott itt, aki azelőtt Bourg-i Balduin volt, majd Edesszai Balduin, és Bouillon Gottfried unokatestvére. Energikus, nagy uralkodó volt. Szívélyesen fogadta a kilenc lovagot, és a saját palotájában szállásolta el őket, az egykori Al-Aksza mecsetben, melyből nemrég költözött át a citadellába, a Dávid torony-köré épített palotába.
– Ha az volt a feladatuk, hogy megvédelmezzék a zarándokokat Jeruzsálem és mondjuk Jaffa vagy Caesarea között, furcsa gondolat, hogy a végcélhoz költöztették őket, nem pedig a kiindulási ponthoz, a két kikötőhöz. Mindössze kilenc ember ilyen nagy távolságokra, tizenhét mérföldre az egyik irányban, több mint húszra a másikban? Nem sok.
– Valóban, de a küldetés mögött egy másik, hallatlanul fontos rejtőzött. A rendházunk, az egykori mecset, melyet itt lát, a Nagy Templom alapjain emelkedik, melyet egykor Tyrusi Hiram épített Salamon királynak. A templomot 70-ben felégettette a római Titusz, majd 134-ben, a zsidók lázadása után földig rombolták.
Titusz elragadta a templom kincseit, de nem találta meg a legjelentősebbet, a frigyládát, melyben a törvénytáblák voltak, melyeket Isten adott Mózesnek a Sínai-hegyen, egy még távolabbi múltban. Clairvaux-i Bernátot egyetemes tudása arról győzte meg, hogy a Titusz korabeli zsidók elásták a frigyládát a Templomuk alapjaiba, azután így vagy úgy lepecsételték a helyét. Az „alázatos és rettenetes” szerzetesnek, aki előtt a királyok is meghajoltak, a tudása még nagyobb lehetett, mint a hírneve, hisz Hugues de Payns és az emberei megtalálták a frigyládát, és sikerült Franciaországba vinniük, természetesen II. Balduin király cinkos segítségével…