AZ ELVESZETT KERESZT

Első pillantásra beleszeretett Onfroi-ba. Kissé meglepett volt ez az első pillantás, mert nagy hasonlóságot fedezett fel Thibaut de Courtenay-val, akit addig szintén szeretni vélt. Mint a fegyvernök, Onfroi is barna hajú és szürke szemű volt, Onfroi tekintete azonban, igaz, még csak tizenhét éves volt, csak életörömtől, simogató gyengédségtől csillogott, míg a fattyúéban néha az acél hideg villanása látszott. Azután Onfroi beszélt hozzá, elragadó dolgokat mondott, szép szerelmes dalokat énekelt, és amikor Isabelle engedélyezte az első csókot, selymesen lágy volt az ajka, akár egy rózsaszirom. A hercegnő nem értette, hogyan történt, hogy egy csapásra megszűnt szeretni Thibaut-t, hogy testestül-lelkestül Onfroi-nak ígérje magát, elviselje anyja haragját, a mostohaapja, Balian szomorúságát, aki nemes és vitéz lovag volt, és akiben igazi apára talált, Ariane bánatát, aki nem értette, hogyan változhat meg ilyen hirtelen a szerelem, és elhagyta őt, hisz ez a szerelem eltávolította királyi fivérétől, és természetes ellenfelei táborába állította.

Néha azonban még gondolt Thibaut-ra, de olyan régen nem látta már, hogy végül elhalványodott a képe. Valójában kényelmes volt ez a feledés: ezért nem volt hajlandó viszontlátni a kolostorban, ezért nem is próbálta megpillantani. Gondolataiban furcsa módon Onfroi ellen vétett volna ezzel. Nem véletlenül volt félig bizánci…

A kisasszonyok csodálatos ékszerekkel díszítették, aranyos árnyalatokban csillogó, hosszú barna haját mellére hulló vörös fátyollal borították, melyet széles, igazgyöngyökkel, gyémánttal és rubinttal kirakott aranypánttal rögzítettek. Hirtelen azonban félbeszakadt vidám csacsogásuk. A toronyból teli torokból elharsogott kiáltás visszhangzott végig a kastélyon:

– Riadó! Riadó! Jönnek a törökök!

Ez volt az igazság. A sárga és fekete lobogók alatt muzulmán harcosok özönlöttek a kastély és Kerak városa felé, melyet egy zúgó felett átívelő kétlyukú híd kötött össze egymással. Szaladinnak elege lett Renaud próbálkozásaiból, és hadsereggel, ostromgépekkel vonult ellene.

A Krakban hatalmas riadalom támadt, kivéve a várúrnál, aki miután megvizsgálta a helyzetet, kiadta a parancsait: először is rombolják le a kastély és a város közötti összeköttetést, mivel az első csapás a várost éri majd. Azután torlaszolják el a Krak kapuit, és ne nyissanak utat a védelmet kereső városiaknak.

– Így időt nyerünk, hogy jobban felkészülhessünk – jelentette ki –, és először is megüljük az esküvőt, mintha mi sem történt volna. Istennek hála elég raktárkészletünk van, hogy hosszú ideig kitartsunk.

– Normál időszakban talán – vetette ellene a felesége –, de sok vendégünk van…

– Akik mind védők lesznek, hiszen nem tesszük ki őket. Ami a fia házasságát illeti, minden készen áll, és nem látom okát, miért halasztanánk el. Álljon fel a menet, és induljunk a kápolnába!

– Drága uram, tudja, milyen hatalmas sereg közeledik? Nem titkolom, hogy aggódom…

– Rosszul teszi. A kastély minden másnál erősebb. Sokáig kitarthat egy hadsereg ellen. Különben is segítséget hívunk.

– Kit? A király szinte már halott!

– Ha ő nem is tud eljönni, majd ideküld valakit! A szavát adta. Különben is vannak barátaink Jeruzsálemben. Máglyát rakatok a nagy tornyon.

Ezután megtartották az esküvőt, az eltervezett pompával, ám igencsak nyugtalan jelenlévőkkel. Isabelle öröme megfakult, ahogy a pap összefont kezük felett elmondta az áldást, az Isten dicsőségét hirdető énekesek hangját elnyomta a borzalmas lárma, mely a külvárosokból szállt fel, ahol a mamelukok lemészároltak mindenkit, akinek nem sikerült elmenekülnie vagy menedéket találnia a városban. Onfroi ügyet sem vetett rá. Akár maga az ördög kopogtathatott volna az ajtaján, akkor is egyszerűen csak boldog lett volna, és szélesen mosolygott újdonsült feleségére.

A lakomáról azonban hiányzott a vidámság. Mindenki azon tűnődött, elég erős-e a kastély, hogy megvédje őket a muzulmánoktól. Különösen az asszonyok, hiszen a férfiak közül sokan inkább a csatát választották volna, de a ház ura mindenkit megnyugtatott: a vár készleteivel hónapokig kitarthatnak.

Étiennette asszonynak támadt egy ötlete, melyet a férje megkérdezése nélkül azonnal meg is valósított: megparancsolta néhány szolgának, hogy egy kosárba készítsenek össze ételeket és italokat, a lakoma egy részét, és elküldte őket Szaladinhoz üdvözletével és egy levéllel együtt, melyben emlékeztette a szultánt arra az időre, amikor egyszerű kapitányként a moabi Krak foglya volt. Fogoly, akivel meglehetősen jól bántak, hiszen akkoriban igencsak udvarias volt a viszony keresztények és muzulmánok között, és aki a karjára ültetve sétáltatta a kislányt, aki Étiennette volt akkor. Ezeknek a pillanatoknak az emlékére kérte, hogy ne rontsa el a fia esküvőjét a király húgával. A szultán kikérdezte a szolgák vezetőjét:

– Tudod, hogy a kastélynak melyik részében található a nászszoba, vagyis melyik lesz az ifjú házasok lakrésze?