AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Áldott legyen, marsall úr, és önnel együtt a templomosok is, hisz kihúzzák a tüskét a szívemből, és reményt adnak annak, akit mindig is apámként tiszteltem. Az elválás kevésbé lesz kegyetlen. Jeruzsálembe érve magam kísérem majd a hajóhoz…
Két héttel később Akra kikötőjében Balduin és a bárói a partról figyelték, ahogy a templomosok hajója a hosszú evezők csapásai alatt távolodik, akár egy nagy százlábú a kék vízen. Azután a mólót elhagyva a templomos kereszttel díszített nagy vitorla felsiklott az árbocra. Már nem lehetett kivenni Guillaume de Tyr alakját, aki mellett védelmezőn ott emelkedett az öreg nagymester magas, szikár alakja hosszú fehér köpenyében. A fátyol alatt, melytől most már sosem vált meg, s mely egész testében takarta, a leprás király felzokogott, de körülötte sem a fiatal, sem az idősebb bárók –
Belin, Arszuf, Ashod, Engaddi és egyéb grófságok urai – nem titkolták felindulásukat.
Thibaut nyíltan siratta az elutazó férfit, és talán a lányt is, aki hagyta magát elrabolni.
Még a főparancsnok, Amaury de Lusignan is dühödten rágcsálta a bajsza végét.
Lelkében a kormányzat embere volt, és gyűlölte Heracliust. Nem annyira azért, mert továbbra is lassan megunt, idősödő szeretője kedvence maradt, sokkal inkább azért, mert botrányos életével besározta a Szent Sírt.
– Felség – szólalt meg –, megakadályozhatjuk, hogy az az ember még többet ártson? A pátriárkái palotában nyíltan együtt él a szeretőjével, azzal a Paque de Riveryvel, akit a nép csak pátriárkanének gúnyol!
– Megválasztották – sóhajtott fel Balduin –, és én is hibás vagyok ebben. Királyabb nálam a városban, és ha el akarnám mozdítani, engem is kiközösíthet… Menjünk! A hajó messze jár…
Valóban, a csillogó horizonton már csak egy kis fehér pont látszott, mely hamarosan eltűnik. A királyság elveszítette legbölcsebb tanácsadóját, és Balduin érezte, hogy sose látja viszont, hisz nyomorúságos teste már nem bírja sokáig, és közeledik a halál…
Sajnos egy olyan vérmérsékletű ellenféllel, mint Szaladin, Balduinnak szinte lovon kellett volna élnie. A következő tavaszon végül Moszul és a bevehetetlennek tartott Aleppó elesett a kormányzóik ügyetlensége miatt, akik talán túlságosan is számítottak a frank királyra, aki annyiszor a megmentésükre sietett már. Most már az egész muzulmán Szíria Szaladiné volt, aki Damaszkuszba ment, hogy kiélvezze diadalát. A nagy, csendes fehér város kitörő örömmel fogadta.
Balduin becsülete ezt nem tűrhette. Ismét hadba szólította báróit, és megindult Szephoria szökőkútjai felé. Hagyományosan itt gyülekeztek a keresztény urak Galileában, Názárettől északra, a tibériási úton. Sok évszázaddal korábban itt állt Jákob és Erzsébet háza, ahol Keresztelő János meglátta a napvilágot, és ahol Szűz Mária csodálatos várandósságának három hónapját töltötte. Minden megkeresztelt ember számára szent volt ez a hely. A lepra mégis itt taglózta le a fiatalembert…
Pedig diadalmas reggel volt, melyen Galilea dombjai, a Hermon hegy lankái új fűvel és mezei virágokkal teltek meg. Balduin azonban lázban égett. Nem akart engedni a betegségnek, összeszedte minden erejét, és azt akarta, hogy a fehér fátylas lovag még egyszer megjelenjen fegyveresei és harcostársai előtt. Abban a pillanatban azonban, amikor a nyeregbe emelték, hörgésszerű kiáltást hallatott… és Szultán lábához esett. Amikor levetkőztették, iszonyattal látták, hogy az egyik lába térdnél magától levált…
Azt hihették, közel a vég. A szerencsétlen betegre élete legsúlyosabb rohama tört.
Názáret kastélyában, ahová vitték, annyira végzetesnek tűnt az állapota, hogy oda sietett Agnès, Sybilla és a férje. Amíg még a király valamennyire eszméleténél volt, el kellett érni, hogy megnevezzen egy régenst a kis Balduin kiskorúsága idejére. Sybilla, aki máris anyakirálynőként látta magát, szokatlanul ékesszóló volt. Kihasználva sógora távollétét, aki a szephoriai kutaknál maradt a hadsereggel, sikerült meggyőznie a beteget imádott férje kiváló tulajdonságairól. Balduin alig ismerte Guy de Lusignant, a roham pedig elhomályosította a gondolatait, és hagyta, hogy rávegyék, hogy arra az ostoba alakra bízza a régensséget, akit a természet szokatlan szépséggel áldott meg.
Első ránézésre így volt természetes, hisz a haldokló egyidejűleg kijelentette, hogy a szokást követve maga mellé emeli a trónra a kis Balduint, aki utódja lesz majd. Miután ezt elérték, és a király valamivel jobban lett, Agnès megparancsolta, hogy vigyék jeruzsálemi palotájába, miközben az új régens csatlakozik a főparancsnokhoz a sereg élén. Ahogy a férfi gőgösen és arrogánsan megérkezett, a főparancsnok nem titkolta, mit gondoclass="underline"
– Ha beleavatkozik az irányításba, a katasztrófába menetelünk – sóhajtotta. – Isten oltalmazza a királyságot!
A jövő hamarosan őt igazolta.
Eközben Jeruzsálemben, míg a város a nagy közös imádságoktól zúgott, és a Szent Sír-templomban a pátriárka, aki elragadtatva fogadta az események alakulását, hisz így elkerülhette az összecsapást a királlyal, miséket mondatott, melyek álszentsége csak sérthette az Urat, a fügés udvar feletti lakosztályban Balduin emberfeletti akaratával ismét felülkerekedett az emésztő kóron. Lement a láza, és visszanyerte tiszta tudatát és ítélőképességét. Az ágya mellett egymást váltó Thibaut, Marietta, Ariane, Joad ben Ezra és Agnès, akinek önzése mögül őszinte fájdalom sütött át, érték el a csodát. No de milyen áron! A király többé nem tudott felkelni, lába és karja felpuhult, szinte megvakult, és hullaszagot árasztott, melyet balzsamokkal, illatos vizekkel és arábiai füstölőkkel próbáltak elnyomni.
– Az eredményt látva eltűnődöm, igazunk volt-e, hogy mindenáron ki akartuk szakítani a halál karmaiból – mondta egy este Ariane-nak Thibaut, aki sokat gondolt a végső „gyógyszerre”, melyet Maimonidész-től kapott, amikor elhagyta Damaszkuszt. –
Megváltás lenne a gyengéd halál…
– Talán, de Balduin még nem kívánja, hiszen tudja, hogy a királyságnak még szüksége van rá. És nekem is, azt hiszem…
– Magának is? – mordult fel Thibaut. – Azt merészelné állítani, hogy még így, élő
halottként is szereti?
– Mindig is szeretni fogom, mert a lelkem megismerte a lelkét, és egymásnak születtünk. Az örökkévalóságban, ahol egyszer csatlakozom hozzá, örökre együtt maradunk. Ez a szerelem! A szerelem, melyet Isten elvár tőlünk.
Thibaut keserű irigységgel vegyes csodálattal nézte a lányt. Bárcsak Isabelle is így szerette volna őt! Mialatt teljes egészében ura szolgálatának szentelte idejét, sikerült távol tartania magától a hercegnő képét, de most megerősödve tört rá ismét, és megmérgezte álmait. Mi többet tudhatott nála az az ismeretlen fiú, hogy Isabelle mindent megtört, mindent feladott, mindent elárult, olyannyira, hogy még azt is hagyta, fegyveres férfiak szállják meg szeretett kolostorát, hogy elvigyék a Moab sivatagba, ahol megélheti új szerelmét? Erre nem talált választ. Nem sokkal később mégis magyarázatot kapott.
Eközben a javíthatatlan Renaud de Châtillon nem maradt tétlen. Mivel a királyság határvonalainak védelmével bízták meg, nem vett részt a legutóbbi északi hadjáratban.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy semmit sem csinált. Éppen ellenkezőleg: egész egyszerűen újra szövögetni kezdte terveit az iszlám szent városaival, Mekkával és Medinával kapcsolatban, ez alkalommal azonban mind a szárazföldön, mind a tengeren el akarta vágni a zarándokútvonalakat. Ennek érdekében hagymázas tervet dolgozott ki: megszerzi a Próféta holttestét, egy ládába teszi, és elviszi Kerakba, ahol a muzulmánok csengő aranyak fejében nézhették volna meg, busás jövedelmet biztosítva a Jordánon túli területek urának.