AZ ELVESZETT KERESZT

– Bocsásson meg – könyörgött Balduin –, bocsásson meg, drága mesterem, öreg barátom, bocsásson meg, hogy bűnös gyengeségemben megengedtem, hogy az a szörnyeteg, az a méltatlan pap, az a csaló megszerezze a hatalmat, mellyel megtörhette önt!

– Nem az ön hibája, gyermekem… hanem azoké, akik ki merészelték használni a betegségét. Heraclius gyűlöl engem, mert szembe mertem helyezkedni a megválasztásával. Most bosszút áll.

– Isten embere nem áll bosszút – szólt közbe Thibaut –, ő azonban sose volt az.

Mivel vádolja önt, nagyuram, hisz indok nélkül senkit sem lehet kiközösíteni?

– Megsértettem a becsületét azzal, hogy elé álltam, és nyilvánosan megvádoltam, hogy elősegítette Isabelle hercegnő elrablását a bethániai kolostorból.

– Isabelle-t elrabolták Jeruzsálem kapujából? – kiáltott fel Balduin. – Kicsoda?

– Egy maréknyi fegyveres, akiket személyesen Renaud de Châtillon vezetett.

Nyugodjon meg, az apácákat nem molesztálták, és a házat nem érte baj. Valójában, felség, a húga örömmel hagyta, hogy elrabolják – tette hozzá Guillaume keserűen –, és nagy hibát követtem el, amikor beleavatkoztam valamibe, amit az egyház elleni támadásnak véltem, valójában azonban csak szerelmi ügy volt.

– Egy kolostor kapujának a betörése mindig szentségtörés, és ha Heraclius védelmébe vette, azzal megbocsátotta ezt a botrányt. Őt kellene kiközösíteni, nem magát! Számot kell adnia! Ön továbbra is a királyság kancellárja marad.

Guillaume de Tyr felállt, és Thibaut segítségével felsegítette a királyt is: két oldalról támasztották a vállát:

– Ön is tudja, hogy ez lehetetlen, felség! A Jeruzsálemi Királyság nem olyan, mint a többi, és a pátriárkának nagyobb hatalma van, mint a királynak, hisz Istent, szent földünk igazi uralkodóját képviseli. Számomra nem marad más, mint a sivatagban vezekelni, amíg csak a Mindenhatónak úgy tetszik.

– Nem! Ezt nem engedhetem! Igazságtalanság lenne!

– Muszáj lesz – felelte szomorú mosollyal Guillaume. – A pátriárka képes lenne önt is kiközösíteni!

Ebben a pillanatban a kápolna bejáratánál maradt néhány báró közül egy magas, délceg templomos vált ki, és odalépett a szinte összeölelkezett három férfihoz. Jacques de Mailly, a templomosok marsallja volt, aki a lovagok, őrmesterek és vadászok impozáns csapatát irányította, mely a király minden hadjáratában részt vett. Hite tisztaságához és elkötelezettségéhez harminc éve ellenére máris legendás vitézsége ért fel. Térdre ereszkedett Balduin előtt:

– Engedelmével, felség, az egész templomos rend és főképpen a nagymester véleményét szeretném tolmácsolni, mert szemernyi kétségem sincs afelől, mit mondana.

– Tegye, marsall, és legyen áldott, ha segíteni tud ebben az ügyben, mely oly fájdalmasan érint.

– A templomos lovagok, akik nem vettek részt a pátriárka megválasztásában, és egyedül szentatyánk, a pápa irányítása alá tartoznak, Krisztus köpenyének bemocskolásaként értékelték egy bűnöktől rothadó rossz pap kinevezését, akit minden jó ember elítél. Ugyanakkor nem áll hatalmunkban feloldani a felavatott pátriárka kibocsátotta kiközösítést. Egyedül a pápa teheti meg.

– Ezzel egyetértek – mondta Balduin. – Ezért is indítok követet azonnal őszentségéhez…