AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Szó sem lehet róla. Felséges királyunk rám bízta Szultánt, hogy tehermentesítse kissé Le Dru mestert. Egyébként sem ülhetne fel rá: túlságosan nehéz, nem bírná el magát! Levetné a hátáról.
Nem tette hozzá, hogy úgy látja, Jocelin túl rossz fizikai állapotban van ahhoz –
sárga, megvastagodott
volt a bőre, szeme pedig vérben úszott –, hogy uralja a csodálatos jószág tüzes természetét.
– Még mindig jobb lovas vagyok, mint te valaha is leszel, te tejfelesszájú! – vetette oda a férfi gúnyos mosollyal. – Egyébként pedig nem én ülök föl rá, hanem az új lovászom, Géraud de Hulé: úgy lovagol, akár egy isten!
– A lányos arcával és az antilopszemével? – nevetett fel Thibaut, aki már látta a bájos fiút az udvarnagy mellett. – Lovagolhat akár úgy is, mint maga Szent György személyesen, akkor sem érintheti a király lovát sem maga, sem ő!
– Ostoba! Jobban tennéd, ha igyekeznél megbékélni velem. A királyodnak már nincs sok hátra, és szükséged lesz a védelmemre, ha meghal.
– Nincs szükségem a védelmére sem most, sem a jövőben! A kardom mindig elég lesz. Ami pedig Balduin urunk állapotát illeti, fogadjunk, hogy hamarosan újra ő üli meg Szultánt!
– Hogy lovagolna? Kéz és láb nélkül, hisz azt beszélik, már nincs neki! Te mindig is álmodozó voltál!
– Én, álmodozó?
– Igen, te. Hát nem arról álmodtál, hogy herceg leszel, feleségül veszed az urad húgát? Úgy hallottam, neked is ígérte.
Thibaut megvonta a vállát:
– Nem tudom, kitől szerzi a híreit, nagyuram, de ha fizet értük, tudja meg, hogy meglopják. A király soha nem ígért nekem ilyesmit!
– Akkor annál jobb. Legalább nem okoz bánatot neked a közelgő házassága. Sok víz lefolyt a folyón a távolléted alatt, és a szépséges Isabelle-nek megszólalt a szíve…
éppen abban az irányban, amelyikben Agnès és én kívántuk.
– Rébuszokban beszél. Kihez megy hozzá és mikor?
– Mikor? Nem most rögtön: még meg kell győzni az exkirálynét, Máriát és a királyt is, de ő nem sokat tehet…
– Megmondja végre, hogy ki az illető? – kérdezte a fiatalember, és minden igyekezetével azon volt, hogy elrejtse a benne dúló vihart.
-Az ifjú Onfroi de Toron, Étiennette de Châtillon asszony fia. Sybilla és Lusignan esküvőjén találkoztak!
– Csak nem azt akarja elhitetni velem, hogy Mária királyné elhozta az esküvőre?
– Nem ő, hanem a férje, Balian d'Ibelin, aki parancsot kapott rá… a királytól! Agnès igazságtalannak tartotta, hogy a szerencsétlen gyermeket mindig távol tartják az udvartól, és örömet kívánt szerezni Étiennette asszonynak, a barátnőjének. Meg kell hagyni, nem volt könnyű kierőszakolni a királyi parancsot, de Balduin olyan beteg volt, hogy siettettük a szertartást, nehogy a gyász meghiúsítsa. A gyönyörűséges Isabelle tehát eljött. Találkoztak Onfroival, és a szerelem gondoskodott a többiről. Az a két fiatal bolondul egymásért. Igaz, szebb párt képzelni sem lehetne, és nehéz volt szétválasztani őket. Isabelle-nek a bethániai kolostorban kell kivárnia, míg az édesanyja beleegyezését adja, ami már nem késhet sokáig, a fiú pedig visszatért Kerakba, hogy folytassa lovagi feladatait a mostohaapja mellett. Egyébként nem hiszem, hogy nagy hasznára lenne Renaud-nak, mert bár szép, mint egy görög isten…
igaz is, hasonlít rád egy kicsit… sőt, nagyon is, hisz idióta!
– Én nem vagyok idióta! – vetette oda dühödten Thibaut. – Isabelle pedig sosem szeretne egy idiótát.
– Pedig ezt teszi! Onfroi épp arra képes, hogy egy lant húrjait pengesse, és szerelmes dalokat dúdoljon, de egy karddal már nem tudna bánni. Bájos kis nyámnyila!
– Nyámnyila? A vitéz főparancsnok unokája? – jegyezte meg megvetően Thibaut. –
Alig hiszem! És Renaud de Châtillon nem szól semmit?
– Kímélni akarja a feleségét, hiszen rajta keresztül az övé a birtok, és Onfroi szerelme végül is az ő politikáját szolgálja… és a miénket. Most már a szerencsétlen leprás minden örököse a kezünkben van. Nos, ideadod azt a lovat?
Thibaut éppen válaszolni készült, hogy szó sem lehet róla, de Roger Le Dru magára vállalta a feladatot.
– Minden tiszteletem ellenére, udvarnagy úr, míg király urunk él, senkinek sem engedem, hogy elvigye egy lovát. Különösen nem Szultánt! Ez a kötelességem!
– Ugyan! Egy kicsit előbb vagy egy kicsit később! Én tudok várni. Mindig is tudtam.
Rosszindulatú nevetése végigzengett az istálló gerendái alatt.
Három perccel később Thibaut felpattant Szultánra, és elvágtatott a bethániai úton. Ha Isabelle már nem őt, hanem valaki mást szeret, a szemébe kell mondania.
Ismerte apja álnokságát, és nem hitt fenntartások nélkül a szavának. A férfi, akitől egykor az életet kapta, úgy tűnt, most azt tűzte célul maga elé, hogy megmérgezze ezt az életet. Nagy sikerrel járt, hisz megveszekedett harag lüktetett Thibaut mellkasában, ahogy a kolostor kapujában leugrott a nyeregből, és megrángatta a csengőt. Elhagyta azonban a harag, ahogy bevezették az illatos fűszerekkel beültetett csendes kertbe, ahol magas ciprusok szegélyezték a kolostor hűs galériáját. Olyan béke honolt itt, hogy minden durvaság, még a lélekben dúló is, szentségtörés lett volna, és Thibaut érezte, hogy elcsitul a fájdalma.
Nem Isabelle sietett azonban hozzá. Személyesen az apátnő volt az, akinek fehér ruhája és fekete fátyla közeledett felé a kakukkfüvet, levendulát, majorannát söpörve. A nyakában lógó nagy aranykereszt jelezte a rangját, és Thibaut szinte meglepetés nélkül ismerte fel a szigorú fehér gallér felett nem Yvette anya, hanem Elisabeth de Courtenay, nevelőanyja vonásait. Feltörő szeretetében a nyakába ugrott volna, de az asszony olyan méltóságteljes volt új posztján, hogy inkább térdre ereszkedett és fejet hajtott előtte:
– Nagytiszteletű anyám…
Elisabeth élénk mozdulattal felsegítette, és magához ölelte:
– Fiam! Isten megadta, hogy viszontláthatlak, és örökké hálás leszek, ahogyan örökké a bocsánatát kérem, hogy túl hamar elsirattalak. Hogy vagy? Megnőttél… és érettebb lettél. Ilyen kegyetlen volt a fogság?
– Semmiség volt ahhoz képest, ami itt várt: a királyom olyan emberek kezében van, akik máris az örökségén osztozkodnak… ráadásul, amit Isabelle-ről hallottam…!
Bocsásson meg, anyám, először önt kellett volna kéretnem, de…
– De őt akartad látni. Nem fogod, mert ő nem akar látni téged.
– Miért?
– Azt hiszem, szégyelli magát.
– Miért? Az új szerelemért, mely, azt beszélik, a szívébe költözött, s engem távol taszít tőle? Tehát igaz?
– Kitől tudod?
– Az… udvarnagytól. És micsoda kárörömmel mesélte el!
– Képtelen vagy az apádnak nevezni? Bevallom, nekem is nehezemre esik fivéremként gondolni rá, ahogyan nővéremként a király anyjára. A Courtenay-k olyan fenségesek, olyan nemesek voltak egykor, és most… Miért van, hogy éppen a legnagyobb, de egészen bizonyosan a legtisztább Courtenay szenved a legborzalmasabb kórtól? Isten útjai kifürkészhetetlenek…
– Anyám, könyörgök, egy pillanatra felejtsük el a királyt, és beszéljen Isabelle-ről!
– Mit mondhatnék? Hogy sajnálja, hogy hagyta, hogy a szíve a fiatalemberhez szálljon? Téged ez nem vigasztalna. Ahogyan az sem, hogy a bocsánatodért esedezzen.
Olyan fiatal! És még fiatalabb volt, amikor neked ígérte magát. Gyerekszerelem volt, melyet az idő gyakran elsöpör…