AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
Guillaume de Tyrnek hirtelen furcsán sietős lett, és Thibaut arra gondolt, hogy a szent férfiú talán éppen a diplomatáknak oly fontos művészetet gyakorolta, melyet az erkölcs csúnyán elítéclass="underline" a hazugságot. Szívesen tovább faggatta volna, de tudta, hogy ha a kancellár-érsek hallgatni akar, a legkegyetlenebb kínzás sem tudná szóra bírni.
Kérdés, hogy miért hazudott. Thibaut úgy döntött, megfogadja a tanácsát, és megkérdezi a lányt, akit a hátsó udvarban talált: Mariettának segített kiteregetni a mosott ruhát.
Megszokott kedvességével és a boldog mosollyal fogadta, mely úgy tűnt, állandó arckifejezése lett, ám amikor a fiatalember – igaz, nagyon óvatosan – a visszatéréséről kérdezte, elfordította a tekintetét, és beletemetkezett a ruháskosárba:
– Egyszerű volt – vonta meg a vállát. – Képtelen voltam tovább távol élni tőle.
Tehát elhagytam Nabluszt…
– Senki nem tartotta vissza?
– Senki. Miért tették volna?
Az ő viselkedése sem volt természetesebb, mint a kancelláré, és Thibaut elvesztette a türelmét:
– Azt hittem, barátok vagyunk! – vetette oda haraggal, vegyes keserűséggel –, és úgy bánik velem, mint egy távoli ismerőssel, mint egy kellemetlenkedővel. Egy éve senkiről nem tudok semmit, és talán jogom van ennél valamivel több hírre. Történt valami maga és Mária királyné között?
– Az égvilágon semmi. Mi történt volna? Mondtam, azért jöttem vissza, hogy a király mellett legyek.
Tudtam, hogy rosszabbra fordult a betegsége, és képtelen voltam elviselni a gondolatot.
– És helyesnek tartotta, hogy egyenesen Agnès asszonyhoz menjen az ellenségétől, aki befogadta magát? Szerintem ez elég méltatlan dolog, nem?
Ariane fülig pirult, és könnyben úszó szemmel nézett fel a fiatalemberre:
– Ha vissza akartam jönni a palotába, muszáj volt hozzá fordulnom. Végül is ő jött el értem az apámhoz! Ráadásul az emberek és a dolgok megváltoznak egy év alatt, és a királyné és a hercegnő sajnálat nélkül fogadták az elutazásom! Most pedig hagyjon, és ne zaklassa a királyt se a kérdéseivel! Így is elég boldogtalan! Érje be annyival, hogy újra elfoglalja mellette a helyét. És vésse eszébe, hogy nagyon beteg, és bizonyára soha többé nem harcolhat!
– Csak ő parancsolhat nekem! – csattant fel dühösen Thibaut. – És ha már a helynél tartunk, maradjon meg a magáén! Ha jól tudom, nem vette feleségül!
Felesleges kegyetlenség volt a kirohanása, és rögtön meg is bánta, de túlságosan büszke volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen. Hisz mindannak ellenére, amit Ariane mondott, az a kényelmetlen érzése támadt, hogy nincs meg a helye, melyet egykor elfoglalt, amikor csak Mariettával ketten osztoztak Balduin közelségében. Igaz, senki –
a legkevésbé a király – nem vonta meg tőle a kiváltságát, hogy a királyi hálószobában aludjon, de hamar ráébredt, hogy az most már a nők birodalma. Már visszatérte másnapján ezt kellett tapasztalnia. Joad ben Ezrán kívül, aki azonnal odasietett, hogy ismét megkezdje a beteg kezelését a meghozott orvossággal, négy nő váltotta egymást Balduin mellett: Marietta és természetesen Ariane, valamint Tekla, az örmény szolgáló, akit Thibaut nem ismert, és főként Agnès, aki naponta többször is eljött, és eddig soha nem tanúsított gyengédséggel vette körül a fiát. Balduin vigaszt merített belőle, és észre sem vette, hogy az anyja gátlástalanul kihasználja meggyengült ellenállását, és előretolja bábuit a politika sakktábláján, előnyöket és javakat szerez hűséges embereinek, miközben diszkréten megpróbál félreállítani mindenkit, aki támadást jelenthet a hatalmára, ha a halál elvégezte munkáját. Így történt, hogy éppen akkor, amikor a válságos időszakban Balduin alig volt eszméleténél, és jóváhagyta Heraclius botrányos kinevezését, az anyakirályné és fivére, az udvarnagy felkérték Adam Pellicorne-t, hogy költözzön máshová, azzal az ürüggyel, hogy éjszakára csak teljesen megbízható emberek maradhatnak a király mellett. Ő pedig nem volt az, hiszen a gyűlöletes emlékű flandriai gróf hadseregével érkezett. Amikor pedig a roham elmúltával a király érdeklődött felőle, azt felelték, hogy elment, és nem tudják, mi lett vele… Habozás nélkül elhitte.
– Sajnáltam – sóhajtott fel Balduin –, mert te hoztad el hozzám, és a bizalmába avatott, de nem lepődtem meg igazán. Magasrendű küldetéssel érkezett a Szentföldre, és bizonyára a miatt a küldetés miatt távozott.
– Beszélhet nekem erről a küldetésről?
– Nincs hozzá jogom, Thibaut. Meg kell értened. Csak ő…
– Pedig amikor elmentem, azt mondta, majd elmeséli. Talán egy nap visszatér?
Thibaut nem igazán hitt benne. Barátsága a nála tíz évvel idősebb férfi iránt hirtelen, egyszerűen és spontán módon született, és sosem képzelte volna, hogy egy ilyen vidám társ olyan titkot őrizhet, melyet vele nem oszthat meg, a királynak azonban elárulja. Bizonyos értelemben jó volt így, hisz urának vallotta meg a titkot, de a fiatalember akaratlanul is arra gondolt, hogy az igazi barátság, a testvériség, mely a csatákban és a halál közelségében szövődik, olyan szálakkal köti össze az embereket, melyek között a bizalom a legerősebb. Adam azonban talán még túl fiatalnak találta, hogy mindent megosszon vele. Thibaut ugyanakkor pontosan tudta, hogy ő habozás nélkül, sőt örömmel megosztaná vele a terhet, melyet Szaladintól való szabadulása óta cipeclass="underline" Mohamed pecsétjének felkutatását, mely egy jeruzsálemi kútban pihen.
Balduinnak természetesen nem szólt róla. Úgy érezte, a picardiai lovag kikezdhetetlen józan eszével az ügylet vagy méltó lenne a megfontolásra, vagy – és ez volt a valószínűbb – besorolódna a lehetetlen küldetések közé, melyek nagyrészt nevetségesek, s melyeket a hercegek szoktak kitűzni előre is tudva, hogy soha senki nem fogja a teljesítésükkel keresztezni a terveiket. Szaladin végül is értésére adta, hogy előbb vagy utóbb megszerzi Jeruzsálemet, és ez ellen senki nem tehet semmit.
Adam eltűnésétől még terhesebb lett az új, zavaró és fojtó hangulat, melyben Thibaut vakon tapogatózott. Igaz, Balduin szíve nem változott meg. Éppen ellenkezőleg: megható hálát tanúsított a fegyvernöke iránt a gyógyszerért, melybe kapaszkodott, és mely minden reménységgel ellentétben kezdett eredményt hozni: csökkent a láz, és lassan visszatért a király ereje. Ennek köszönhetően a hősies fiatalember ismét megjelenhetett a tanácsban, hangot adhatott akaratának, és végre uralkodhatott, de közben hosszas pihenésekre volt szüksége. Már nem vadászott, nem járta lóháton a környező dombokat, és Szultán csak azért nem unatkozott az istállóban, mert Balduin parancsára Thibaut visszatérése előtt Roger Le Dru, a királyi istálló főlovásza különös odafigyeléssel foglalkozott vele, és ügyelt rá, hogy kielégíthesse mozgásigényét. Balduin kérésére azután Thibaut váltotta fel, aki a szép telivér napi gyakorlatoztatásában némi megnyugvást talált háborgó lelkének. Egészen addig a reggelig, amikor abban a pillanatban, amikor Roger felnyergelte a számára, Jocelin de Courtenay lépett a nagy istállóba, és megindult feléjük azzal a nehézkes járással, mely néhány hónapja jellemezte. Egy pillantást sem vetett a fiára, és lekicsinylő hangján a főlovászhoz fordult:
– Látom, Szultánt nyergeled! Remek, éppen érte jöttem.
Thibaut azonnal közbelépett, és örömmel állapíthatta meg, hogy egyéves fogsága alatt megnőtt, és most már az udvarnagy fölé magasodik:
– Senki nem használhatja a király lovát… hacsak nem ő maga adott rá engedélyt.
Az pedig meglepne!
– Miért? Nem vagyok a nagybátyja, s egyben a királyság udvarnagya? Állj félre!