AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
Az út utolsó kanyarulata után Jeruzsálemet megpillantva Thibaut tudta, hogy utolsó leheletéig, utolsó csepp véréig szeretni fogja a várost. Egy magas fennsíkon emelkedett az ég és a Hinnom vízmosásai között, újjáépített ciklopszfalaival hatalmas aranygömbre hasonlított a csak rá jellemző áttetsző, tiszta fényben. A Júdea sivár hegyeiben megtett nehéz út után csodálatos látványként tárult elé a harangok, tornyok, teraszok és szépséges kupolák sokasága: baloldalt a Templom kék kupolája, melyet a török megszállók idejében Omar-mecsetnek hívtak. Jobboldalt a Szent Sír-bazilika aranykupolája, mögötte a Dávid-torony erőteljes körvonalával, a királyi toronyéval, melyen szabadon lengett a lobogó, mosolyra fakasztva az érkezőt: istennek hála Balduin még itt van, még él! Minden csillogott, ragyogott a meleg napsugarakban, akár egy Krisztus dicsőségére felajánlott korona, és Thibaut elragadtatott szívvel szállt le a nyergéből, majd térdre ereszkedett az út kövén, hogy hálát adjon mindenek teremtőjének. Lágy, fényes, reményekkel teli idő volt a feltámadás városában. Miért ne támadhatna fel Balduin is?
Olyan boldoggá tette, hogy elhozta a fellelhetetlen orvosságot, hogy azt hitte, minden lehetséges, miközben lova utat tört magának a város élettel teli utcáin.
Olyannak látta Jeruzsálemet, mint mindig is, sokszínű forgatagával, mely a napszaktól vagy az éppen ünnepelt szent fontosságától függően hol szószátyár volt, hol zsoltárokba mélyülő. Voltak szentek, akiket csak bizonyos kerületek ünnepeltek, másokat az egész város. A hazatérő azonban nem maradt észrevétlen: régóta ismerték a király fegyvernökét, gyermekkori társát, és neve megelőzte az utcákon és a tereken:
– A Courtenay fattyú! Visszatért! A törökök nem ölték meg!
Megszólították, gyümölccsel, süteménnyel kínálták – egy lány virágot dobott felé.
Mosollyal mondott köszönetet, de csak ment tovább. A hír elérte a fellegvárat is, és a vasrács felemelkedett anélkül, hogy szólnia kellett volna. Az udvarokba érve körülvették, mindenfelől kérdésekkel ostromolták: mindenki híreket akart, hogy ő
mesélhessen a legtöbbet a városi tavernákban. Eszükbe sem jutott, hogy itallal kínálják, vagy megkérdezzék, hogy van. Thibaut senkinek sem válaszolt: az első beszámolóval a királynak tartozott.
– A király – jegyezte meg valaki – szinte el sem hagyja már a szobáját, csak a tanácsba vagy a kápolnába megy.
– Annyira beteg? Akkor honnan hallatszik az énekszó, a hegedű hangja, ünnepség zaja?
– Az anyakirálynétól! Bált ad Henri de Champagne gróf és Courtenay herceg tiszteletére, akik nemrég érkeztek…
– Velem! – kiáltotta Guillaume de Tyr, aki a gyorsabb haladás érdekében papi ruháját két kézzel felemelve futott elé. – Ne tartsátok fel a kíváncsiskodásotokkal, ostobák! Menjetek a dolgotokra!
Ahogy Thibaut elé ért, az őrök és szolgák máris szétrebbentek. A férfi egy pillanatig elnézte tanítványát, örömkönnyek gyűltek a szemébe, és meghatottan ölelte magához a csodálatos visszatérőt.
– Istennek legyen hála, Thibaut! Végre te vagy az! Hol voltál? Mi történt veled?
– Szaladin foglya voltam. Damaszkuszban. Nem tudták? Igaz, nem kértek értem váltságdíjat, hisz nem harcban fogtak el.
– Sőt, titokban tartották, hogy fogoly vagy. Damaszkusz egyetlen érdeklődésünkre sem felelt. De gyere a királyhoz! Ó, istenem, milyen boldog lesz!
– Annál is inkább, mert végre meghoztam az enkobát. Hogy van?
– Nem tudom, milyen volt, amikor elutaztál, de amikor nyugatról visszatérve viszontláttam, sokként ért a látvány. Marietta szerint a betegség látható jelei nem sokat terjedtek. Mindig is bízott a visszatérésedben, és azt állítja, hogy a lepra visszafojtja a lélegzetét, és megvárja, hogy meghozd azt, amivel harcolhatunk ellene. A láz azonban gyakran gyötri a királyt.
– Mit keres itt Champagne gróf és Courtenay herceg, akiknek a zenészek játszanak?
– Keresztesek, akik a helyüket akarják megtalálni a nap alatt azzal, hogy negyvennapos zarándoklatot tartanak, remélve, hogy közben kardélre hányhatnak néhány hitetlent. Csalódottak, hogy fegyverszünet van. Champagne gróf, I. „Liberális” Henrik a francia király, VIII. Lajos sógora. A másik, Courtenay nem rokonod: VI., Kövér Lajos legfiatalabb fia, és azért viseli a te nevedet, mert a hűbérbirtok utolsó és nagyon gazdag örökösnőjét vette feleségül, és hercegnői rangra emelte. Cserébe felvette a nevét és címerét. Sötét, kegyetlen és arrogáns ember, de az apád, az udvarnagy nagyra becsüli: remekül megértik egymást…
Ahogy megindultak a Balduinhoz felvezető lépcsőn, Thibaut meglepetten tapasztalta, hogy lantzenét hall, melyet végtelenül lágy női hang kísér. A kancellár mosollyal felelt a szemében tükröződő kérdésre:
– Nagy változásokat fogsz tapasztalni. Vannak közöttük egészen sajnálatosak, sőt gyűlöletesek is, de… amit hallasz, talán az Úr vigasztalása Szűz Mária közvetítésével.
Valóban, a látvány, mely a szolga keze nyomán kinyíló ajtó mögött elé tárult, meglepően bájos, szinte irreális volt, s ezt a hangulatot erősítette a földön álló füstölőből áradó mirha illata. Balduin fehér árnya, aki elfátyolozott arccal, magas támlás karszékén hátradőlve, kesztyűs kezét a térdén nyugtatva ült, szép kontrasztot alkotott a zenész lány kecses alakjával, aki vidám, világos piros ruhájában egy párnán foglalt helyet a leprás bekötözött lába mellett. Furcsa, de szép volt a kép, és beragyogta az őszinte szerelem, mely Ariane hangjában és tekintetében tükröződött… Úgy ült a pusztuló férfi mellett, ahogyan Magdolna a kereszt lábánáclass="underline" a test nyomorúsága eltűnt egy emlék káprázatos fényében, mely vakká tette.
A kancellár és kísérője beléptére a lány boldogan felkiáltott:
– Messire Thibaut! Ó, látja, édes uram, visszatért önhöz!
Balduin a mankóját keresve megpróbált felállni. Thibaut máris a térdénél termett, és megpróbálta kivenni az arcot a fátyol alatt, mely most már vastagabb volt. Balduin eközben előrehajolt és spontán mozdulattal átölelte a visszatérőt. Hangjában könnyek érződtek, ahogy megszólalt:
– Áldott legyen az Úr, hogy megengedte, viszontlássalak! Azt hittem, meghaltál.
– Pedig itt vagyok, felséges királyom, és készen állok a szolgálatára! Sőt, hoztam enkobát is…
– Tényleg? Attól tartok, késő, barátom, túlságosan fáradt vagyok…
– Soha nem késő. Ön olyan remekül tud küzdeni! Együtt indulunk újra csatába.
Nem javaslat volt ez, még kevésbé kérdés, sokkal inkább az akarat kinyilvánítása.
Thibaut újra a báty volt, mint annak idején a kilencéves fiú mellett, akit lesújtott a betegsége. Támogatást keresve körbepillantott, és tekintete Ariane-on állapodott meg, aki félrehúzódott.
– Hogy kerül ide? – tolult ajkára szinte akaratlanul is a kérdés, majd azonnal folytatta is: – És hol van Isabelle, úgy értem, a hercegnő, akinek szolgálója volt?
– Ne illesd szemrehányással – avatkozott közbe Balduin. – Ha valaki azt érdemel, hát én vagyok az, mert nem volt erőm elküldeni, amikor visszatért a palotába. Te nem voltál itt, és senki nem tudta megmondani, visszatérsz-e valaha. Ariane könyörgött, kérlelt… nekem pedig olyan nagy szükségem volt egy kis gyengédségre! Ezért beleegyeztem, hogy itt maradjon, azzal a feltétellel, hogy sosem láthat fedetlen arccal.
Mariettával lakik, és elmegy, amikor megkérem rá. Ahogyan most is megkérem.
A lány felé fordult, aki mosolyogva megcsókolta kesztyűs kezét, majd a beteg pillantásától követve távozott.