AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Már megmondtam: a kést, melyet már elvettek tőlem, és az övemet, melyet itt látsz.
– Ha visszautasítod az ajánlatom, kínhalált halsz. Az öregember teljes magasságában kihúzta magát, és megvető mosoly ült ki arcára:
– Így is, úgy is meghalok. Tégy kedved szerint. Isten embere vagyok, és Istenhez térek meg, bármilyen legyen is az út!
Gyors volt, iszonyatosan gyors. A szultán intésére két férfi ragadta meg a templomost, aki nem ellenkezett. Lemeztelenítették sebhelyek tarkította felsőtestét, és térdre kényszerítették. Saint-Amand imába merült. Mögé lépett egy hóhér széles pengéjű, görbe karddal. Az első csapás mély sebet ejtett a nyakán.
Fel sem nyögött, csak előreesett, miközben vére a fehér márványkövezetre folyt. A második csapás lemetszette a fejét, mely Thibaut lábához gurult, aki belesápadt a látványba. Szemét a szultánra szegezve szélesen keresztet vetett. Azt hitte, ugyanez a sors vár rá is, ám Szaladin intett, és elvezették.
Ezután az idő visszatért nyomasztó és monoton múlásához, olyannyira, hogy a fogoly már nem is érzékelte. Teltek a napok, az éjszakák, mind egyformán, a börtön zajainak és a keskeny kis ablakon beszűrődő fény változásának ritmusára. A cella még mindig ugyanolyan mocskos volt, de az étel valamivel jobbnak tűnt. Ő, nem sokkal, de a bedobott kenyér kevésbé volt penészes, a leves kevésbé híg. Még az is előfordult, hogy húsdarabok, igazi húsdarabok, nem csak nyesedékek úsztak benne. Thibaut olyan nyomorúságos állapotban volt, hogy már ezt a kevéske változást is érzékelte, és valamivel kevésbé gyengének érezte magát. Időről időre, mindig éjszaka, nagy zajjal nyílt az ajtó, és feltűnt a foglár, mögötte a kint maradt fegyveresekkel. A fogoly szíve heveset dobbant ilyenkor a gondolatra, hogy ha nem is kínzásra – ha Szaladinnak kérdései lettek volna, mostanra elvesztették sürgősségüket! –, legalábbis a kivégzésére viszik. Nem félt a haláltól, néha kívánta is, csak azért imádkozott, hogy ne nagyon lassan érje el, és egy frank lovaghoz illő méltósággal fogadhassa. Az ajtó azonban mindig visszazárult, Thibaut pedig a kőágyra rogyott homályos, sajnálatra emlékeztető
érzéssel. Minden jobb lett volna, mint itt maradni ebben az odúban!
Végül egy éjjel nem zárult vissza az ajtó. Kivezették, és fölkísérték a csúszós lépcsőn. Az őrei között
Thibaut kihúzta magát, némán imádkozott, s felkészült rá, hogy szembenézzen a rá váró eseményekkel. Különös helyre vitték: egy apró, ablaktalan helyiségbe, melyet a mennyezetről lelógó rézlámpás világított meg, s melynek falait és padlóját sötétvörös szőnyeg borította. Nagy, még sötétebb foltokat látott rajta. Felszólították, hogy készüljön a halálra, és magára hagyták…
Baljóslatú hely volt, s még baljóslatúbbak voltak a foltok, melyek csakis vértől származhattak, de Thibaut mindazok után, amiken keresztülment, ereje végére ért.
Annyi képzelőereje még maradt, hogy kitalálja, a helyiség nem a pihenést szolgálja –
hacsak nem az örök nyugodalmat –, de annyira fáradt volt, annyira átjárta az iszonyat és az elkeseredés, hogy csak egyetlen dolgot érzett: hogy a szőnyeg, akár foltos, akár nem, puha a talpa alatt. Megpaskolta, és süppedősnek találta. Annyival puhább volt, mint a kőpad, melyen eddig aludt, hogy először térdre rogyott, majd teljes testében elnyúlt, és régóta nem tapasztalt mély álomba merült. Nem érdekelte, mi történhet vele: csak aludni akart és felejteni, és arra vágyott, hogy fel se ébredjen arra, amikor a másvilágra küldik.
Amikor azonban órákkal később kinyitotta a szemét, azt hitte, máris a paradicsomba érkezett… Kárpitokkal és selyempárnákkal teli díványon feküdt egy galérián, melynek nagy, íves ablakai egy kertre néztek, ahol almafák nőttek, akár egy gyümölcsösben. Ezzel egy időben csodálatos, nagyon is földi illat simogatta meg az orrát: zöldfűszerekkel sült bárány illata, mely eszébe idézte, mennyire éhes.
Felkönyökölt: mellette egy alacsony asztalon nagy réztál állt különféle ételekkel, köztük báránysülttel. Csakhogy a tálca túlsó oldalán ott volt Szaladin is, egy hasonló díványon ült, és őt nézte. Thibaut-nak szinte elment az étvágya.
– Nem haltam meg? – kérdezte csalódottan.
– Dehogy. Előbb egyél! Majd később beszélünk. Egy rabszolga lépett oda a kézmosáshoz szükséges felszereléssel. Thibaut végrehajtotta a szertartást, majd hatalmasakat harapva nekifogott az illatos sültnek. Olyan lázasan, hogy a szultán csitítani próbálta:
– Ne túl gyorsan és ne túl sokat. Az éhezés után nem szabad sietni.
Thibaut igyekezett megfogadni a tanácsát, de túl sok finomság volt előtte, és szinte mindent megevett, majd felhajtotta a kancsó bort, mely a lakomát kísérte. Azután eszébe idézve Guillaume de Tyr leckéit a keleti udvariasságról, hatalmasat böfögött.
Vendéglátója elégedetten figyelte.
– Régóta vagyok éhes? – kérdezte Thibaut.
– A ti számításotok szerint majdnem tizenkét hónapja. Mint láthatod, közeleg a tavasz.
A templomos véres halálára visszagondolva Thibaut elfojtotta remegését:
– Miért hagytál életben?
– Mert csodálom a bátorságod. Haboztam, hogy próbára tegyem-e, de az, aki a szőnyeges szobában olyan nyugodtan alszik, hogy a kedvenc párducom szuszogása és közeledése sem zavarja meg, csak bátor lehet.
– Sovány az érdemem – jegyezte meg megvetően a fiatalember. – Hónapok óta alig alszom, és olyan fáradt voltam! A pokol tornácán is elaludtam volna.
– Nem. Amikor az emberben ott a félelem, az uralkodik felette, undorító szaggal tör elő belőle, melyet mindig felismerek. Holnap elmehetsz.
Thibaut-t szorongás töltötte el.
– Ez azt jelenti… hogy a királyom meghalt… vagy haldoklik?
– Nem. Még él. És elviheted neki, amiért ide jöttél. Maimonidész parancsot kapott, hogy készítse el a balzsamot, és csomagoljon magvakat.
– Rendelkezik mindazzal, ami kell?
Szaladin élénk tekintete elfátyolosodott egy fájdalmas gondolatra:
– Igen. Egyiptomban könnyebb beszerezni, és akár hercegi, akár nem, egyetlen család sem védett az átkozott betegségtől – sóhajtotta anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott volna. Thibaut meg sem próbálta faggatni, hisz a szultán máris folytatta.
– Holnap tehát elutazol. Fegyverszünetet kötöttünk. A magam részéről tiszteletben kívánom tartani: Egyiptomnak szüksége van rám, és visszamegyek oda. De addig is szeretném, ha megtennél nekem egy… szívességet!
– Szívességet? Én neked? Csak két urat szolgálok: Istent és a királyomat!
– A kettő nem zárja ki egymást. Ha el tudod hozni nekem, amit hosszú évek óta keresek, és természetesen, ha a tieid nyugton maradnak, és tiszteletben tartják a fegyverszünetet, hagyni fogom, hogy a királyod békében uralkodjon és haljon meg. És talán azt is, hogy békében nőjön fel a nővére gyermeke.
– Mit kívánsz?
– Hogy találd meg nekem a Próféta pecsétjét. Ne nézz rám ilyen rémülten! Engedd, hogy elmagyarázzam: a hedzsra negyvenedik évében, mely az ötvenhatodik a ti Krisztusotok születése után, meghalt Otmán ibn Affan, a harmadik kalifa Mohamed –
áldott legyen a neve! – és Omar után. Mekkában született, melynek az első olyan fontos személyisége volt, aki az iszlám hitre tért. Az Omejádok családjához tartozott. A Próféta – áldott legyen szent neve! – két lányát vette feleségül egymás után.