Amerikai istenek [American Gods - hu]

Aztán a pulthoz sétált.

— Esetleg piskótát? — kérdezte a lelkes fiatalember.

— Nem. Kösz, nem. Lehet itt valahol kocsit bérelni? Az enyém bedöglött, jó messzire innen, az úton.

A fiatalember megvakarta a fején sarjadó borostát.

— Errefelé biztosan nem, uram. Ha bedöglött a kocsija, hívja fel a Sárga Angyalt. Vagy beszéljen a benzinkutasokkal a szomszédban, hátha be tudják vontatni.

— Remek ötlet — mondta Árnyék. — Kösz.

Az olvadó hóban átsétált a parkolón a benzinkúthoz. Csokit és szárított húsfalatokat vásárolt, meg újabb kézmelegítőket.

— Akad itt olyan hely, ahol autót bérelhetnék? — kérdezte a kasszánál álló nőt. A nő roppant kövér volt, szemüveges, és örült, hogy végre beszélhet valakivel.

— Hadd gondolkozzak — mondta. — Kissé lecsúsztunk a térképről. Az ilyesmivel Madisonban foglalkoznak. Merre tart?

— Kaj-róba — felelte Árnyék. — Bárhol is legyen.

— Én tudom, hol van — mondta a nő. — Adjon nekem egy Illinois-térképet arról a polcról. — Árnyék átnyújtotta neki a becsomagolt térképet. A nő széthajtogatta, majd győzedelmesen rámutatott egy pontra az állam legalsó sarkára. — Itt ni.

— Cairo?

— Ami Egyiptomban van, az Kairó. Itt, Kis-Egyiptomban meg Cairo. Van Thebes, az egyiptomi Théba után, meg minden más. A sógornőm Thebesben lakik. Egyszer megkérdeztem, mit tud az eredeti egyiptomi városról, hát úgy nézett rám, mintha nem lenne ki az összes kerekem. — A nő úgy göcögött, mint egy lefolyócső.

— És a piramisok? — A város ötszáz mérföldre volt innen, egyenesen déli irányban.

— Azokról nem hallottam. Azért hívják Kis-Egyiptomnak, mert régen, nem tom’, száz, százötven évvel ezelőtt hatalmas éhínség volt az egész országban. Nem termett meg semmi. Kivéve ott lent. Szóval mindenki oda ment ennivalót venni. Mint abban a musicalben, József meg a színes, szélesvásznú álomkabát, ez volt a címe. Elmegyünk Egyiptomba, ta-dá-dam.

— Ha az én helyemben lenne és éppen oda kellene mennie, mivel menne? — kérdezte Árnyék.

— Kocsival.

— A kocsim bedöglött, néhány mérföldre innen. Egy nagy rakás szar volt, már megbocsásson a trágárságért.

— En-Er-Esz — mondta a nő. — Jajám. A sógorom szokta így mondani. Van egy telepe, autókat vásárol meg árusít. Néha felhív, helló, Mattie, mondja, már megint eladtam egy NRSZ-t. Lehet, hogy érdekelné a maga csotrogánya. Ócskavasnak vagy ilyesmi.

— A főnökömé — mondta Árnyék, és maga is meglepődött, milyen könnyen és folyékonyan tud hazudni. — Fel kell hívnom, aztán majd eljön értem. — Hirtelen új gondolat ütött szöget a fejébe. — A sógora errefelé lakik?

— Muscodában. Tíz percnyire délre. Rögtön a folyón túl. Miért?

— Hát… akad nála egy nekem való NRSZ, mondjuk, mmm, öt-hatszáz dollárért?

A nő kedvesen elmosolyodott.

— Drága uram, azon a hátsó udvaron nincsen olyan kocsi, amit teletankolva nem kaphatna meg ötszáz dollárért. De nehogy elárulja neki, hogy ezt tőlem hallotta.

— Fel tudná hívni? — kérdezte Árnyék.

— Már hívom is — közölte a nő, és felemelte a kagylót. — Te vagy az, drágám? Itt Mattie. Azonnal gyere át. Van itt egy férfi, aki kocsit akar venni.

A nagy rakás szar, amit Árnyék négyszázötven dollárért vásárolt, egy 1983-as Chevy Nova volt, tele tankkal. A kilométeróra szerint negyedmillió megtett mérföld állt mögötte, és konyak meg dohányfüst halvány szaga áradt belőle, meg még valami, talán banánillat. A kosz- és hóréteg miatt nem tudta eldönteni, milyen színű. De az összes kocsi közül, ami Mattie sógorának telkén állt, ebből az egyből nézte ki, hogy kibír ötszáz mérföldet.