AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
Ezzel elmagyarázta, hogy két nappal azelőtt Elzászi Fülöp Tibériás kastélyába ment, a tripoliszi grófné birtokára, ahol már várták. Magával vitte az embereit, s a királyság számos bárója és fegyverese csatlakozott hozzájuk, valamint vagy száz templomos és még több ispotályos – az ispotályos lovagok közel álltak a tripoliszi grófhoz, aki előszeretettel használta expedíciói kiindulópontjául Kalaat-el-Hosn-i erődítményüket. Az antiochiai herceg, III. Bohemund szintén velük tartani készült, hogy az egybegyűltek visszafoglalják számára Harencot, felesége birtokát. Tripoliszi Rajmund pedig a teljes Oronte-völgy felett kívánta visszaszerezni az ellenőrzést.
– Én pedig – zárta le Pellicorne lovag – azért jöttem ide, hogy imádkozzak a Szent Sírnál, bocsánatot nyerjek a bűneimért, isteni kegyelemben részesüljek, és védelmezzem a Szent Várost és a frank királyságot. Tehát visszamegyek Jeruzsálembe!
Thibaut már nem is hallotta szavait, a hihetetlen hírt mérlegelte magában, melyet az óriás ártatlanul közölt vele. Lehetetlen, hogy ezek az emberek – azoknak az erőknek a java része, mellyel a király rendelkezett béke–, s még inkább háborús időkben –
szíriai kalandra kerekedtek fel a nagyurak személyes haszna érdekében, melyek egyike mintha elfelejtette volna, hogy nem is olyan régen még a királyság régense volt.
Balduin nem adhatta ki ezt az öngyilkos engedélyt… vagy talán haldoklik!
Szinte fojtogatta ez a gondolat, de hamar összeszedte magát:
– A királyságot kívánja szolgálni? Akkor jöjjön velem, de gyorsan! Nincs vesztegetni való időnk!
– Hova megyünk?
– A királyhoz. Valami azt súgja, nagy szüksége van a segítségre.
Már futott is a kíséretéhez, és torkaszakadtából elkiáltotta magát:
– Lóra!
Pokoli iramban tették meg a Belint Jeruzsálemtől elválasztó mintegy másfél mérföldet. Adam Pellicorne nem kért több magyarázatot, szó nélkül velük tartott: meglehetősen lassú ember volt, de szerette azokat, akik képesek voltak gyors döntésekre, és ez a fiú tetszett neki.
A városfal látótávolságába érve Thibaut fellélegzett: Jeruzsálem békésnek látszott.
Gyásznak nem volt jele, és az őszi szélben lágyan lengedezett á királyi zászló a Dávid-tornyon. Tehát Balduin még él. Ugyanezt a nyugalmat tapasztalták az utcákon is, ahol egyetlen templom vagy kolostor nyitott kapuján sem hallatszottak ki a szertartásos nyilvános imák hangjai, melyeket akkor tartottak, amikor egy király haldoklott.
Mindenki végezte a maga dolgát.
A fügés udvarból hallatszó kiáltások akkor értek a fülébe, amikor új társával a nyomában, aki megfogadta, hogy egy lépésnyire sem tágít mellőle, felfelé indult a királyhoz. Vaskos, mégis sipító hang volt, melyet gond nélkül azonosított: Jocelin de Courtenay! Nagyon dühösnek tűnt. Annál is inkább, mert nem volt egészen tiszta a feje: az udvarnagy mindig az alkoholból merítette kevéske bátorságát.
– Elárult minket! – csuklotta. – Elárulta… az egész… családot! Olyan nehéz lett volna… kedvére tenni… Flandria grófjának… aki… hukk… nagyon is élő… míg maga…
félhalott? Nem tudta volna megkérni… hogy az én birtokaimat foglalja vissza…
ahelyett… hogy lepaktál Tripo… Tripolisszal…? Hm, szépséges… rothadó öcsém? De még… rendbe lehet hozni… nem igaz?
Thibaut négyesével szedte a lépcsőfokokat, és szélvészként robbant Balduin szobájába. A haja is égnek állt az elé táruló látványtóclass="underline" a királyból csak fehér ruhája alól kilógó lába látszott. A többi eltűnt az udvarnagy vörös és arany tömege alatt, aki kést szorított a torkának. A fegyvernökbe visszatért az erőszak éjszakáján érzett harag, és rávetette magát. Meg akarta ragadni a támadó gallérját, de az csúszott a zsírtól, ráadásul Jocelin fél kezével erősen az ébenfa székbe kapaszkodott. Thibaut keze nem talált fogást a csúszós selyemruhán. Ezt látva Adam Pellicorne minden kérdés nélkül a segítségére sietett: egyik súlyos tenyere Courtenay-ra csapott a nyakánál, a másik belekapaszkodott az övébe, és olyan könnyedén emelte föl a férfit, mintha csak egy összetekert szőnyeg lenne. Három lépést hátrált, és szinte a király lábához dobta a terhét, ahol az elterült, akár egy szétnyomódott eper.
– Nem illik így beszélni egy uralkodóval – jelentette ki békésen. – Ki ez a gyilkos?
– A királyság udvarnagya – felelte ugyanilyen nyugodtan Balduin, aki a kisujját sem mozdította védekezésül. – És önben, aki megmentett, kit tisztelhetek?
Thibaut vállalta magára a választ. Adam mindössze térdet hajtott, elnémította a döbbenetes hatás, melyet a fehér ruhás, fehér kesztyűs, fehér fátylas magas alak keltett, aki egy nagy fekete széken ült. Megdöbbent, de nem rémült meg: szinte vallásos tisztelet csillogott a picardiai lovag tiszta szemében. Eközben Courtenay, akit egy pillanatra elkábított találkozása a földdel, megpróbált fölállni, de belegabalyodott tógaszerű, a vállán egy ékszerrel összefogott ruhájába, majd a mértéktelenül nyakalt bor hirtelen felkavarodott benne, és hányni kezdett. Thibaut, miközben az okokat magyarázta, melyek a flandriai hadsereg egyik tagját visszahozták Jeruzsálembe, segített neki talpra állni, de a férfi, amint biztosan állt a lábán, ellökte magától. Vérben forgó szemeiben gyűlölet lángolt.
– Nem először támadsz rám, nem igaz, mocskos fattyú? Felismertem a módszered, de elég volt! Megtagadlak! Nem vagyok többé az apád…
– Soha nem is volt az! Én pedig sosem lennék egy királygyilkos fia, aki felnégyelést érdemelne.
– Még neked áll följebb? Amíg ez a selejt élt, erősnek érzed magad? Nem mindig lesz minden a kedved szerint, féreg, és egy nap…
– Elég legyen! – kiáltotta Balduin, majd még jobban felemelve a hangját hozzátette:
– Őrség, a királyhoz!
A két katona belépett, és pikájára támaszkodva, egyik kezét a mellkasán tartva megállt. Azonnal megkapták a parancsot:
– Vigyék haza az udvarnagyot a városi házába, és ott őrizzék, míg jónak látjuk.
Jocelin de Courtenay túlságosan rosszul érezte magát ahhoz, hogy ellenálljon: hagyta, hogy elvezessék, de mielőtt távozott, még nagyot köpött. Thibaut tiltakozni kezdett:
– A városi házába? Amikor meg akarta önt ölni? A legmélyebb börtöncellát érdemli!
– Részeg – sóhajtotta Balduin megvonva a vállát.
– Anyám különben sem egyezne bele: addig gyötörne, míg szabadon nem engedjük. De te vigyázz magadra! Meg vannak számlálva a napjaim, te is tudod, és nemsokára az leszek, amit az arcomba vágott: egy emberi roncs… Ami önt illeti, Sir Adam, köszönöm, hogy Jeruzsálemért kíván harcolni! Önnek köszönhetem, hogy életben vagyok. Mondja meg, hogyan hálálhatom meg.
– Azzal, hogy maga mellett tart, felség – felelte a lovag kedves mosollyal. – Nagy kegy lenne számomra, ha a szolgálatába állíthatnám az erőmet. És amikor… amikor eljön az, amit az imént mondott!
– Isten ne adja! –, segíthetek neki vigyázni magára – tette hozzá szakállával Thibaut felé bökve. – Az udvarnagy úr igazán kellemetlen alak!
– Kegy, hogy mellettem maradhat? Biztos benne? Balduin gyors mozdulattal lekapta a fehér fátylat, felfedve puffadásokkal teli arcát, melyben azonban kék szeme változatlanul ragyogott. Adam Pellicorne meg sem rezdült, csak felsóhajtott, megvonta a vállát, és ismét térdre ereszkedett: