AZ ELVESZETT KERESZT

Az Aleppótól és Antiochiától egyenlő távolságra fekvő erődítmény, miután az antiochiai hercegnő hozománya volt, Al-Adil, Nur ed-Din szerencsétlen fia birtokába került, akit a frank királyság igyekezett megvédelmezni Szaladintól. Örmény vezírjét állította a helység élére, de rossz választásnak bizonyult: a férfi magának akarta a várost. Így amikor a keresztények a régi megállapodásokra hivatkozva megérkeztek a falai alá, egyszerűen a képükbe nevetett, megtagadta a kapuk megnyitását, és hagyta, hogy megostromolják: nem hadakozott különösebben. Furcsa egy ostrom kerekedett, melyben az ostromlók vígan éldegéltek a táborukban, mely leginkább nyaralótáborra emlékeztetett: kockáztak vagy kártyáztak, dőzsöltek a gazdag vidéken, vagy éppen elmentek Antiochiába, hogy a fürdőkben pihenjenek vagy lakomákat rendezzenek, várva, hogy a vezír végre előzékenyebbnek mutatkozzék. Az ostrom hallatán Al-Adil az ostromlottak segítségére sietett Aleppóból, de zárt kapuk fogadták. A két ostromló csapat meglehetősen nevetséges helyzetben találta magát: udvariasan parádézgattak, tisztes távolból köszöntve egymást a fogyatkozó élelemtartalékú, éhező harenciak pillantásaitól kísérve, akik csak kapkodták a fejüket, és azt sem tudták már, ki kinek az ellensége.

Végül az ostromlók úgy határoztak, szóba elegyednek egymással. Bevezetésként Nur ed-Din fia titokban küldöttséget menesztett a tripoliszi grófhoz, olyan gazdag ajándékokkal megrakodva, hogy Rajmund, miután arra a megfontolásra jutott, hogy Harenc végül is inkább Bohemundnak fontos, mint neki, elhatározta, hogy visszavonul.

Sátrat bontatott, és nyugodtan visszatért Tripoliszba. Nem érdekelte tovább az Oronte völgye.

Ilyen feltételek mellett Elzászi Fülöp a történteket megsejtve tudtára adta Al-Adilnak, hogy ő is szívesen elfogadna egy kis kárpótlást. Amint megkapta, összecsomagolt, és visszatért Akrába, ahol hamarosan hajóra szállt Európa felé. III.

Bohemund teljesen egyedül maradt, és természetesen nem makacskodott tovább: hazament Antiochiába, ahol más veszély nem fenyegette, mint a felesége haragja, akivel már nem sokat törődött, hiszen egy ideje felfedezte Burzey asszony, a kívánatos és veszedelmes, kacér hölgy bájait, aki még sok bajt hoz a fejére… de ez már egy másik történet.

A csata nélküli harcmezőn mindössze Al-Adil maradt. Most már gond nélkül kinyittatta a kiéhezett város kapuit, mely semmi okot nem látott arra, miért halna éhen a vezír kedvéért. Ez utóbbi feje a porba hullott, néhány további társaságában, és visszatért a rend. A templomosok csalódottan és dühösen visszatértek a helyes útra…

Jeruzsálemben eközben eluralkodott a rettegés. Katasztrofális hírek szele söpört végig a városon pánikot keltve. Azt beszélték, Szaladin a vihar sebességével közeledik, és mindent feléget útja során. Az égő falvak füstje, mely jól látszott a városfalakról, megerősítette a hírt, s miközben a város egyik része a templomokat töltötte meg, a másik – sokkal nagyobb – része a fellegvárba sietett, mely a magas és erőteljes Dávid-torony körül remek védelmet nyújtott faragott kövekből épített hatalmas falaival, melyek körbezárták az ostrom esetére szükséges ivóvíz– és élelemtartalékokat. A királyi lakosztályok körül, ahol Agnès igyekezett helytállni és eljátszani az anyakirályné szerepét, melyet megtagadtak tőle, seregnyi nő, gyermek és öreg gyűlt össze csomagokkal megrakodva, melyekben legértékesebb javaikat hozták magukkal. A király anyja bátran próbált rendet teremteni közöttük, magával vonszolva Heracliust, aki semmit sem értett, és sokkal szívesebben visszatért volna caesareai püspökségébe, hisz az kikötőváros volt, és egy kikötőből hajón mindig el lehet menekülni. Agnès megfeddte és jobb – a lelkek, nem pedig a testek pásztorához illendő – belátásra bírta.

Mind a test, mind a lélek csak akkor érdekelte a férfit, ha csinos fiatal lányhoz tartozott, de amikor egy bizonyos kegyetlen fény villant a szeretője szemében, Heraclius inkább nem makacskodott.