AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
A riadó idején Balian, a felesége, Isabelle és Ariane Ibelinben tartózkodtak. Az újdonsült férjnek éppen annyi ideje maradt, hogy Jeruzsálembe küldje a hölgyeket egy kis kísérettel, melyet Ernoul de Gibelet, egy személyben fegyvernöke és titkára vezetett. Nagyon intelligens fiatalember volt, ügyes megfigyelője mind az embereknek, mind az eseményeknek, aki Guillaume de Tyr iskoláján nevelkedett, és arról álmodott, hogy folytatója lesz az Amalrich király idejében elkezdett krónikák nagy munkájának.
A kis csapat néhány perccel azelőtt érkezett Jeruzsálembe, hogy bezárták és az ostromra készülve elbarikádozták a hét kaput.
Mint több nagyúri családnak, az Ibelineknek is volt egy palotája a városban. Szilárd építmény volt a Labdakereskedők utcájában, melyre mindössze néhány, súlyos rácsokkal védelmezett ablak és egy kő-boltíves, vasveretes ajtó nyílt, mely mögött farkasalmával és klemátisszal teli kert terült el. Közeli szomszédja volt a Szent János-kórház, melyet az ispotályos lovagok tartottak fenn a Pátriárka utca sarkán. Ibelin új úrnője Ernoullal egyetértésben itt rendezkedett be annak ellenére, hogy a város többi lakója a fellegvárba futott, mely nem állt ugyan messze, de az egykori királyné számára olyan elérhetetlen volt, mintha több száz mérföld választaná el, és olyan veszélyes, akár egy skorpiófészek, hiszen Agnès, halálos ellensége uralkodott benne.
– Ha a szultán elfoglalja a várost – jelentette ki filozofikusan az asszony –, mi előbb halunk meg, ez minden, hisz Szaladintól nem várhatunk könyörületet.
– Nem a haláltól kell félnie, felség – felelte Ernoul a külső rácsok állapotát ellenőrizve –, hanem attól, hogy elviszik rabszolgának. Ön nagyon előkelő hölgy, és nagyon szép is, ahogyan a hercegnőnk és az udvarhölgye is. A muzulmán hercegek nem ölik meg a szép hölgyeket: a palotájukba viszik őket, hogy a gyönyörük szolgálói legyenek, vagy odaajándékozzák egy vitéz harcosuknak.
– Ebben az esetben, Sir Ernoul, inkább öljön meg, mint hogy ilyen szégyenteljes sorsra jussunk! Ha véletlenül később kiszabadulnánk, hogyan nézhetnék a férjem szemébe?
– Így fogok tenni, felség, de csak ha végképp nincs más lehetőség, és akkor is végtelen sajnálattal…
Ariane és Isabelle képtelenek voltak elképzelni, hogy meghalni tértek vissza Jeruzsálembe. Annyira vágytak erre a visszatérésre, hogy lehetetlennek tűnt ez az eshetőség, hisz a halál gondolata hihetetlen, amikor szerelem tölti be a szívet. A Szent Város falai közé menekülni majdnem olyan volt Ariane számára, mintha a királya karjai közé menekült volna, és az örmény lány csakis rá gondolt, és azért imádkozott, hogy élve viszontláthassa. Ez a makacs remény még közelebb hozta Isabelle-hez, aki zsenge kora ellenére érett gondolkodásával és szerelmével szintén elutasította álmai szertefoszlásának lehetőségét. Naponta kétszer elment édesanyjával és Ariane-nal a közeli Szent Sír-templomba, hogy a többi asszony mellett a kövezeten térdelve könyörögjön az Úrhoz, védelmezze meg szeretett bátyját és azt, aki éjjel-nappal vigyáz rá: egy kék szemű, Thibaut nevű fiút!
A nyugtalan várost szélvészként járták be az ellentmondásos hírek, és az emberekre szorongó várakozás telepedett. Ekkor talált rá Ariane az öreg Teklára. Egy reggel a bazilika előtt, amikor a pátriárka imádásra mutatta fel a szentségtartót a téren összegyűlt kis tömegnek, hirtelen ráismert, bár nem minden habozás nélküclass="underline" ez a lesoványodott, nyomorúságos ruhát viselő öregasszony, aki lyukas, szürke köpenybe burkolózott, mely alig védte a reggel hidegétől – közeledett a tél, és Júdea hegyei között nem volt ritka a hó! –, vajon tényleg Tekla? Ő volt az. Az ő vonásait fedezte fel az elszürkült ráncok barázdálta arcon, a sírástól kivörösödött szempárban. Letérdelt mellé.
– Mi történt veled, Tekla, hogy ide jutottál? – suttogta, miközben kezét az asszonyéba csúsztatta. – Az apám…
A fáradt, öreg arc felragyogott:
– Ó, istenem! Kicsikém! Hol voltál ennyi ideig?
– Először a palotában, aztán Nabluszban az özvegy királynénál. Most az ő
szolgálatában állok… pontosabban Isabelle hercegnőében.
– Hogy lehetséges? Nem… nem az anyakirályné jött el érted? Ok ketten gyűlölik egymást!
– Majd később elmagyarázom. Először felelj. Mi történt az apámmal, hogy itt vagy, olyan ruházatban, akár egy koldus?
– Ó, az apáddal semmi nem történt, hacsak nem a fiatal feleség, akivel megajándékozta magát, és aki magával hozott egy rokon nőt, aki gyermekkora óta mellette volt. A feleség ostoba, akit elkápráztat, hogy gazdag férje van, aki elhalmozza ruhákkal és ékszerekkel, de a rokona tudja, mit akar. Rá akarja tenni a kezét az apád vagyonára. Én zavartam a terveiben, ezért úgy intézte, hogy lopással vádoljon, és… az apád kidobott – mesélte Tekla könnyek között. – Azóta a kolostorok jótékonyságából élek, és ott alszom, ahol tudok. Nehéz ez az én koromban…
– No de mindenki ismer téged az örmény kerületben! Senki nem segített?
– Nem. Tudod, milyenek az emberek: mindig készek elhinni a rosszat, amit másokról mondanak. Fényes nappal zavartak el, és hangosan kikiabálták, mivel vádolnak… sőt! Mivel senki nem látott téged távozni azon a híres éjszakán, az a nőszemély azt állította, hogy elvittelek a palotába és eladtalak a királyunknak, hogy töltse ki rajtad a vágyát. Kövekkel dobáltak, ahogy elhagytam a házat, és oda menekültem, ahova tudtam. Kerestelek téged, de senki nem tudta megmondani, mi lett veled.
– Jól vagyok, látod! Ami az eladásomat illeti, valóban eladtak, de az apám. Agnès királyné tudomásomra hozta, milyen feltételekkel hozott magával – vetette oda megvetően a lány. – Most pedig velem jössz. Mária királyné nagylelkű asszony, a kis hercegnő pedig egy angyal. Többé nem hagyjuk el egymást.
Ezzel Ariane magával vitte az örömkönnyeket hullató Teklát a Labdakereskedők utcájába, ahol gond nélkül helyet talált számára a ház népes személyzetében, a kövér Euphémia jóváhagyásával, aki megszerette Ariane-t, és örült, hogy értékes segítséget kap a kiszámíthatatlan Isabelle felügyeletében. Annál is inkább, mert aznap este érkezett a csodálatos hír: Isten ismét megáldotta a fiatal király fegyvereit.
Montgisardnál ezernél jóval kevesebb emberrel szétzúzta Szaladin nagy seregét, és a legyőzött szultán menekült. Máris szövődni kezdett a legenda, s szerteszállt a nép lelkesedése szárnyán. Azt beszélték, Balduin maga száz és száz és még száz szaracént ölt meg, Szent György testesült meg benne pompás páncélzatban, hogy segédkezet nyújtson neki. A félelem alól felszabadult város minden házában örömkönnyek hulltak.
Amikor Jeruzsálem falain az őrszemek trombitái a király visszatértét jelentették, leírhatatlan, még a szíriai diadalt követőnél is részegítőbb lelkesedés tört ki. Hatalmas éljenzés szállt az ég felé. Egymást lökdöstek az emberek, hogy megérinthessék a lábát, a kengyelét vagy Szultán oldalát. Senkit nem érdekelt, hogy leprás, akár pestises is lehetett volna: a kardja a Mindenhatóé volt, és a fehér fátyol, melyet a sisak acélja fogott keretbe, csak titokzatossá tette a nép képzeletében. Néhányaknak meggyőződése lett, hogy Balduint felszólították a mennybe, és maga Szent György rejtőzik a vastag muszlin alatt, mint az ostya a tabernákulumban. Miközben a Szent Sír felé léptetett az Igazi Kereszt mögött, melyet visszavitt helyére, lova pálmaágak és babérlevelek szőnyegén lépkedett. A harangozok frenetikus munkája nyomán diadalmas halleluja zengett a tornyok között…