AZ ELVESZETT KERESZT

Renaud alakja mindent elhomályosított, még a kérése emlékét is, még a Komnenosz Mária iránti gyűlöletét is, és igencsak vonzó gondolatnak adta át a helyét.

Mit törődik a fia megházasításával, amikor még magát is olyan fiatalnak érzi, amikor képes még a szerelem gyümölcsét hajtani? Tudta nélkül ugyanazt az érzelmi utat járta be, mint Antiochiai Constance, aki, bár a legrangosabb urak udvaroltak neki, egy szerencsekatonát, egy kóbor lovagot választott férjének, aki azonban felébresztette benne a szenvedély minden édességét és kínját…

Renaud túl jól ismerte ahhoz a nőket, hogy ne vegye észre, milyen hatást keltett.

Az imént esztelen felindulásból cselekedett, egyszerűen csak arra vágyott, hogy egy közvetítőn keresztül sérthesse meg ellenségét. Rájött azonban, hogy az, hogy a hölgy lovagjául szegődött, élete legbölcsebb cselekedete volt antiochiai hőstette óta. Az asszony szép volt és kívánatos… és még milyen kívánatosak voltak hatalmas földjei és bevehetetlen erődítményei! Renaud minden erejéből tetszeni akart neki, el akarta csábítani, és ha lehetséges, feleségül venni. A hölgyet a helyére visszakísérve ellenállhatatlan, gyengéd udvariassággal fordult hozzá, ajkához emelte és lágyan megcsókolta a kezét, majd térdet hajtott:

– Részesítsen a kegyben, nemes hölgy, hogy viselhessem a színeit, és soha, esküszöm, soha nem lesz figyelmesebb lovagja. Mindenhol, minden támadóval szemben megvédelmezem, míg csak élek!

Félig helyeslő, félig gúnyos moraj fogadta a merész kijelentést, Étiennette de Milly arca azonban, melyet borússá tett a királyi visszautasítás, most olyan örömmel ragyogott fel, hogy Guillaume de Tyr letett róla, hogy figyelmeztesse a lovagot királya iránti kötelességeire. Úgy gondolta, a vártnál jobban végződtek az események, és későbbre halasztotta a két ember megfigyelését. A palota falain a trombiták a bizánci követek érkezését jelezték, és felkészültek a fogadásukra.

Bár az első megbeszélés során felmerült a kis Isabelle sorsa, nem fogalmaztak meg semmiféle konkrét kérést vagy megállapodást. Andronic l'Ange mindössze azért jött, hogy lássa, hogyan viszonyul IV. Balduin az egyezségekhez, melyeket az apja, I.

Amalrich és Konstantinápolyi Manuel kötöttek egy közös támadásra vonatkozóan Egyiptom ellen, hogy megkíséreljék saját földjén aláaknázni Szaladin hatalmát, mielőtt még nem késő.

A fiatal király pompásan fogadta a nagyurat. Tisztában volt a személyes és családi kapcsolatokkal, melyek apját a Bazileuszhoz fűzték, és sértetlenül meg kívánta őrizni azokat: Bizánc a frank királyság legjobb és legerősebb szövetségese volt. Ezért nem hagyott kétséget szándékai felől. Ugyanakkor a Turan sahhal megkötött fegyverszünet érvényben volt, és Jeruzsálemnek nagy szüksége volt rá, hogy ez még kitartson egy ideig, hogy kellően felkészülhessenek az egészen bizonyosan nehéz hadjáratra, mely erős hadtesteket igényel majd. Az lenne a legjobb, ha megvárnák az új keresztes hadsereget, mely húsvétra biztosan megérkezik. A követ egyetértett: ő maga is csak kevés hajóval jött. Csak az volt a fontos, hogy megbizonyosodjon róla, hogy az egyezség továbbra is fennáll. Vidám lakomát rendeztek, ittak, és magasba emelték a kupát azok dicsőségére, akik majd legyőzik Kairó rókáját.

A király azonban csak látszólag osztozott az örömben. Egyedül Isten lehetett tudója, azok között lesz-e, akik felszabadítják a királyságot a hallatlan fenyegetés alól, hiszen nem táplált illúziókat az ellenség erejét illetően, melyről csak azt remélte, hogy nem kezdeményezi a fegyverszünet feloldását, ha rájön, mennyire törékeny. Amíg Aleppó erősen kitart, Szaladinnak sok idejébe beletelik, míg megszerzi Szíria teljes területét, és addig Jeruzsálem békében élhet. Más részről Balduinnak nem volt kedvére a gondolat, hogy ő törje meg az értékes fegyverszünetet, és a császár sürgetése rosszul érintette, még ha ebből nem is mutatott ki semmit. Guillaume de Tyrt azonban nem tudta becsapni: nyitott könyvként olvasott tanítványa szívében és gondolataiban.

– Nagyon helyesen tette, felség, hogy semmit sem sietett el. A Bazileusz, akinek csapatai súlyos vereséget szenvedtek Anatóliában, csak a bosszúra tud gondolni. Ahhoz azonban, hogy a hajói Egyiptom támadására induljanak, szüksége van a kikötőinkre és a támogatásunkra, annak ellenére, hogy sokkal több embere és pénze van, mint nekünk. Egyelőre miénk a győzelem, a bárói és a fegyveresei pedig szeretnék nyugodtan kiélvezni. Katasztrofális eredményre vezetne, ha ismét hadba szólítaná őket.