AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Bent is van őrség – magyarázta az öreg másoló –, de elvezetnek a zsidó orvoshoz, ha azt mondod, hogy Bar Jakubtól, egy bejrúti kollégájától hozol üzenetet.
– Levelet? És ha megkérnek, hogy mutassam meg? Nincs nálam levél.
– Dehogy nincs. Magam írtam meg héber betűkkel, és tettem a kabátodba, míg aludtál.
– Mi áll benne?
– Hogy Bar Jakub szeretettel üdvözli, és neked nagy szükséged van a gyógyítására.
Légy nyugodt: odavezetnek a zsidó orvoshoz. Most magadra hagylak, mert figyelmeztettelek: a szerepem itt véget ér! Védenem kell magam, hogy hasznára lehessek Al-Adil gazdámnak, Allah száz áldása hulljon fejére…
– Nem vársz meg? Sosem találom meg a házad… sem az öszvérem. Gyalog menjek el?
– Ha elmész egyáltalán! Ha így lesz, menj a karavánszerájba, melyet a kapunál láttál, ahol beléptél Damaszkuszba. Az egyik unokatestvéremé, Abu-Jajáé. Mutatkozz be mint kereskedő, és megkapod az öszvéred. Ha nem térsz vissza, az enyém lesz a jószágod!
Ezekkel a megnyugtató szavakkal a magas, görnyedt alak sietve beleveszett a tömegbe. Látszott, hogy türelmetlenül várja, hogy leléphessen a színről. Kellemetlen érzést hagyott hátra Thibaut-ban. Nem attól félt, hogy elárulják, hisz elég lett volna beszélnie, hogy az öregember ugyanolyan súlyos helyzetbe kerüljön, mint ő maga, de ha ilyenek voltak a cinkosok, akikkel a keresztények rendelkeztek az iszlám világban, nem sok jót remélhettek. Mégis kénytelen volt beérni ennyivel, és bátorságát összeszedve tüzes imával fordult védőszentjéhez, majd megindult az alacsony ajtó felé, és bekopogtatott.
Meglepetésére könnyebb dolga volt, mint gondolta, és rövid kérdezz-felelek után a kis őrhely egyik embere nyomában találta magát egy kis árkádsor alatt, mely egy udvart fogott körül, ahol egy cédrus-fa tárta szét széles ágait. Thibaut vezetője ököllel bezörgetett egy faragott ajtón, mely kinyílt, és egy szürke ruhás férfit fedett fel, aki egy mellette álló ezüstlámpás fényénél pergamenre írt. Thibaut – bár tíz éve volt már, hogy a zsidó orvos megvizsgálta Balduint – habozás nélkül felismerte a magas homlokot a kis sapkával, a durva szálú hajat, a nagy és érzékeny orrot a dús szemöldök alatt, mely sötét szempár fölé borult. Ő volt az, Maimonidész Mózes, és a fiatalember magába fojtotta megkönnyebbült sóhaját.
Eközben az orvos elvette a levelet, melyet az őr nyújtott felé, akit egy kézmozdulattal elküldött. Elolvasta és letette, majd felállt, és komótosan szemügyre vette a látogatóját:
– Azt írják, beteg vagy. Nem látszol annak.
– Nem vagyok az, és valaki más szenved, talán lelkében még inkább, mint testében.
– Beszélj világosabban! Először is ki vagy? Mindenesetre zsidó nem… és a ruhád ellenére arab sem…
– Frank vagyok. A nevem Thibaut de Courtenay, és a jeruzsálemi király fegyvernöke vagyok.
Hirtelen fény villant a cordóbai tekintetében:
– A leprás! Nagyon rosszul lehet, hogy ide merészkedtél a halálos ellensége házába.
Már nem hat az orvosság?
– Egyetlen uncia sem maradt belőle, és a magvakért Afrikába küldött karavánok nem tértek vissza. Most már gyorsan terjed a betegség.
– Nem úgy fest!
A gúnyos hang a küszöbről érkezett, de Thibaut-nak nem kellett visszafordulnia, hogy kitalálja, ki áll ott: elég volt a látvány, hogy Maimonidész mélyen meghajol.
Megfordult, és Szaladint látta maga előtt.
A meglepetés elszorította a torkát, és képtelen volt megszólalni. Csendben hajolt meg előtte. A szultán közelebb lépett, valós, nem túl magas, de a fehér turbán megnyújtotta méretéhez képest hatalmas árnyékot rajzolva a falra. Leült a könyves ládákkal teli helyiség sarkában álló, párnákkal bélelt díványra… Arannyal átszőtt, elöl felhasított barna ruhát viselt, mely látni engedte finom csizmás lábát. Kemény tekintete a fiatalembert méregette:
– Kivel akarod elhitetni, hitetlen kutya, hogy a gazdád olyan beteg, hogy az én orvosomtól koldul segítséget? Velem nem fogod: nem olyan rég láttam harcolni. Tehát mit keresel itt?
– Semmi mást, mint amit mondtam! – jelentette ki Thibaut, akinek a harag visszaadta magabiztosságát. – Egy lovag nem hazudhat: sosem hazudok! Ahogyan nem is koldulok. Ami a királyomat illeti, a vitézsége és Istenbe vetett hite felülkerekedik a testi szenvedésén, amikor eljön a csata ideje, de már a páncél súlya is fájdalmat okoz számára… Te, akinek egészséges a teste, nem értheted meg.
– Azt mindenesetre értem, hogy nekem nem érdekem segíteni neki, hogy jobban legyen, és ha az Istene lehetővé teszi, hogy így felülmúlja önmagát – elismerem, jól harcol! –, semmi szüksége más segítségre! Be kellene érned azzal, hogy imádkozol érte… De akaratlanul is eszembe jut, hogy most én győztem, és leromboltam a szép várat, melyet a „beteg” merészelt építtetni a fegyverszünet ellenére…
– Egyetlen fegyverszünet egyetlen záradéka sem tiltja az építkezést és a felkészülést a jövőre.
– Én nem így látom a dolgokat. Ami téged illet, valami azt súgja, hogy bár azt állítod, hogy sosem hazudsz, biztosan van még sok minden, amit elárulhatnál nekem.
Például azt, hogyan jutottál el ide.
– Álöltözetben, mint láthatod…
– Ez egyértelmű, de kellett legyen segítséged. Én pedig pontosan erre a segítségre vagyok kíváncsi. Ezért…
Tapsolt, mire két őr lépett be, és megragadta a felháborodott és dühös Thibaut-t.
Maimonidész megpróbált közbelépni:
– Felséges uram, mindig bölcsen cselekszel, de most zavarba hozol. Egy orvos, aki kiszolgáltatja azt, aki életét kockáztatva felkeresi őt, hogy gyógyszert vigyen beteg testvérének, becstelen és rossz ember! Csendesítsd el haragodat, kérlek, és engedd, hogy visszatérjen az urához, aki egészen bizonyosan nagyon, nagyon beteg…
– Annál jobb! A legjobb ellenség a halott ellenség. Te pedig nem szolgáltattál ki senkit. Én kerestelek fel bejelentés nélkül. Tehát megnyugodhatsz!
– Nem tudok! Ez a fiatalember úgy jött el hozzám, hogy nem titkolta a nevét, sem a posztját. Nem próbált becsapni…
A párbeszéd folytatása Thibaut számára elveszett, mert a fekete őrök minden szelídség nélkül elvonszolták a kerteken, majd egyre kevésbé szép udvarokon át, egészen egy magas és sötét toronyig, mely a palota és a város határánál állhatott. Két emelet mélységbe taszigálták egy meredek és csúszós lépcsőn, majd egy cella sötétségébe lökték. Nem kötözték meg, hisz ahogy napfelkeltekor megállapíthatta, az alacsony és erős ajtón kívül nem volt más nyílás, mint egy szűk kis négyzet a hatalmas kövek közé ékelve, melyen egy gyermek sem fért volna át, s ezt is két vasrúd zárta le.
Ott felejtették…