AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Marietta, aki mindenhová követi, levendulakivonatokkal mossa, azt itat vele, és olívaolajat, mellyel kenegeti is a testét. Kakukkfűteát is alkalmaz. Amíg Balduin harcol, ő illatos füveket keres, és mirhával elégeti őket… Mert sajnos a betegségnek most már szaga is van… Bocsásson meg, Joad mester, nem a tudását akarom kétségbe vonni, de arra gondoltam, megkeresem hittestvérét, azt a Maimonidészt, hátha időközben felfedezett valami új gyógyszert. Ha még életben van. Ha jól tudom, Kairóban lakott.
Készen állok…
– Felesleges olyan messzire mennie! Maimonidész most Szaladin nélkülözhetetlen orvosa. Ahol a szultán van, ott van ő is… De hacsak nincs nála enkobamag, nem sok oka lenne, hogy magával hurcolja a lepra gyógyítására szolgáló készítményeket…
– Talán az lenne a legegyszerűbb, ha megkérdeznénk tőle! – jelentette ki Thibaut, és felállt.
A szemében tükröződő elszántság megrémítette Joadot:
– Ha azt tervezi, hogy elmegy Szaladin táborába, felesleges őrültséget követ el, mert nem az orvossal fog találkozni, hanem a hóhérral. Könnyebb lett volna Kairóban megkeresnie, hiszen népes város, ahol észrevétlen maradhat. Egy táborban azonban ez lehetetlen. Kudarcot vallana, és egy katapulttal küldenék vissza a fejét a királyának.
– Szaladin még nem ostromolja Tibériást! – csattant fel dühösen Thibaut. – A pokol kapuját is felfeszíteném, hogy rávegyem Istent, segítsen rajtunk!
– Ez őrültség! Megfosztaná az urunkat leghűségesebb barátjától, attól, aki megesküdött, hogy sosem hagyja el? Már az is meglepett, hogy itt látom magát, tőle távol. Ki szolgálja most?
– A másik fegyvernöke, Pellicorne lovag. Félelmetes az ereje, és minden próbát kiáll a hűsége… ahogyan a barátsága is! Köszönöm, hogy meghallgatott, Joad mester!
Miután elhagyta a zsidó városrészt, a fiatalember megvárta, míg az alkonyattal enyhül a hőség, s csak azután indult vissza Tibériásba. Nehéz, de elszánt volt a szíve.
Tibériáshoz közeledve ki hitte volna, hogy alig hét mérföldre onnan a halál és a háború járt tüzet és dühöt okádva, feldúlva mindent útja mentén? Az azúrkék és smaragdzöld tó, melyet szinte trópusi növényzet vett körül, a derű és a béke képét sugározta. Az áttetsző víz, melyet Krisztus lába érintett, mintha örökké az ő tekintetét tükrözte volna, a cölöpökhöz kikötött kis halászbárkák pedig mintha mindig Péter apostol halaktól duzzadó hálóját várták volna, és annak a jelenlétét, akinek hangja elcsendesítette a vihart, és felkavarta a lelkeket… Az a Galilea volt ez, ahol az idők végezetéig a Hét boldogság csodálatos szavai visszhangzanak.
A hercegi kastély ókori alapjai a tó vizéből és az idők hajnalából emelkedtek.
Megélték Heródes Antipast, a római légiósokat, a bizánci katonákat, Mohamed szaracénjait, majd az Európa négy sarkából érkezett frank lovagokat.
A máskor békés és csendes Tibériás most. zúgott, akár egy felbolydult méhkas, amikor Thibaut visszaérkezett, és az arcokon a tehetetlenség vad fájdalma tükröződött.
A kastély közelében egy félszemű katona, akinek ép szeme könnyben úszott, felvilágosította:
– Chastelet! Ég! Odafentről látni a lángokat és a füstöt – mutatott fel a falak tetejére.
– Tudod, hol van a király?
– Azt hiszem, ott fenn! Nézi, és úgy tesz, mint én: sír.
Valóban ott volt. A párkányra vezető lépcső tetejére érve Thibaut először csak Adam Pellicorne hatalmas sziluettjét látta. Tetőtől talpig fegyverben volt, szétvetett lábbal állt, vaskesztyűjét a kétkezes nagy kardon nyugtatva, mellyel mindenki másnál ügyesebben bánt. Eltakarta Balduin fehér szerzetescsuhás alakját. A király nyugat felé fordulva, hátát a fal csipkéjének vetve ült, és teste minden porcikája fájdalmat tükrözött. Ahogy fegyvernöke mellé ért, nem fordította felé az arcát, de kinyújtotta a karját:
– Nézd! Szaladin legyőzte a váramat. A Jákob-gázló ég!
A horizonton hatalmas, vörös villámok átjárta füstoszlop emelkedett a beköszöntő
éjszakában. A távolság55 ellenére olyan volt, mintha a völgy mélyén hirtelen kapu nyílt volna a pokolra. Olyan hatalmas volt a tűz, hogy a három férfi a várfalon szinte érezte a melegét és az elszenesedett holttestek bűzét. A helyszínen valóságos kemence lehetett, melynek pusztítása messzire nyúlt.
– Hogy lehet? – nyögte Thibaut. – Hatalmas kövekből épült, melyeket olyan szépen faragtak, hogy szorosan illeszkedtek. Négy aranydinárt fizetett darabjáért. Mégis lángra kaphat?
– Borzalmas robbanás volt – lépett közelebb Adam. – Szaladin utászai bizonyára bejutottak a falak mögé, és hatalmas bombát helyeztek el. Vagy talán többet is.
Valószínűleg semmi sem maradt a védőkből. Az az ember maga az ördög!
55 Körülbelül tíz mérföld
– Én pedig csak egy szerencsétlen király vagyok, akit elhagyott az ég! Most már nyitva áll előtte az út Akrába. És semmit sem tehetek, hogy megakadályozzam. Pedig meg kell mentenem, amit még lehet!
– Semmi sem sürget, felség – nyugtatta Adam.
– A szultán nem indul meg a tengerparti úton, a háta mögött a tripoliszi gróf és az antiochiai herceg birtokaival. Ráadásul úgy hallottam, a táborában pestis ütötte fel a fejét. Most, hogy felégette Chastelet-t, talán egy időre megelégszik ennyivel. Ahogyan nekünk, neki is szüksége van a fegyverszünetre…
– Ő a győztes, és sosem fogja kérni! – felelte keserűen Balduin. – Tehát nekem kell megtennem, és meg is teszem Isten és a népem miatt: az emberek már így is túl sokat szenvedtek!
– Ebben az esetben, ha követeket küld hozzá, felség, kérem, küldjön el engem is –
szólalt meg Thibaut.
– Téged? El akarsz távolodni tőlem? Pedig tudod, milyen nagy szükségem van rád.
– Igen, de még nagyobb szüksége van arra, hogy a lehető legjobb ápolást kapja, és találkozni akarok Maimonidésszel. Tudom, hogy Szaladin mellett van.
– Ó! Tehát Joad már semmit sem tehet értem?
– jegyezte meg Balduin furcsa nyugalommal a hangjában.
– Nem rendelkezik a szükséges alapanyaggal, míg a másik orvosnak talán még van belőle…
– Elmehetek én is – ajánlkozott Adam.
Ebben a pillanatban Balduin fel akart állni, de cserbenhagyta az ereje, és fájdalmas, dühödt nyögéssel térdre rogyott. Ezt látva Adam eldobta a kardját, mely zengve dőlt a földre, odaugrott hozzá, és a karjába kapta, olyan könnyedén, mintha csak egy szénacsomó lenne.
– Ágyba kell feküdnie, felség – jelentette ki. – Tűzforró a láztól.
Az óriás megindult a királlyal a lépcsőn, Thibaut pedig aggódó szívvel követte őket:
– Te hasznosabb vagy itt, mint én – szólalt meg. – Azt hiszem, nem is várom meg a követeket. Még ma este elmegyek Szaladin táborába…
Balduin megpróbálta visszatartani:
– Nem fogod megtalálni az orvost. Úgy hallottam, Damaszkuszba indult.
– Akkor elmegyek Damaszkuszba.
– De nem addig, míg meg nem hallgattál, hisz segíthetek… Isten a tanúm, hogy soha nem tennélek ki ekkora veszélynek, ha nem lennék ennyire rosszul, de még élnem kell, méghozzá lábon! Tehát ha az a Maimonidész visszaadhat valamennyit az erőmből…
Másnap Thibaut még mindig könnyes szemmel hagyta el Tibériást, de a vágta szele felszárította a könnyeket, és hajtotta a vasakarat, hogy elhozza a gyógyszert, mely lehetővé teheti, hogy a hős király még éljen egy keveset.