AZ ELVESZETT KERESZT

A harmadik napon a völgyek közt kanyargó ösvény hirtelen széles úttá terebélyesedett, és felfelé futott a sziklák között. A magaslatról a lovas egy virágzó, kertekkel és ligetekkel teli síkságot pillantott meg, melyben szögletesen rajzolódtak ki a termőföldek és egy nagyváros a libanoni hegység vad lejtőjén. Damaszkusz, a „nagy, hallgatag fehér város” terült el előtte.

Egy pillanatra megállt, és elnézte a kétszázötven mecsetes szent várost, az oázist, melyről az arab költők azt írták, a föld négy legszebb helyének egyike, melyet a Barada, az „arany folyó” öntöz, mindenütt jelen lévő vizével táplálva a fürdőket, a szökőkutakat, az imahelyeket és a kereteket. Itt futottak össze a karavánutak a sivatag kapujában, s ez volt a tudás városa, ahol Szaladin legszívesebben időzött, hogy egy szikomorfa árnyékában tanuljon.

A sápadt téli napsütésben az Omejádok nagymecsetjének kupoláját borító meleg színű mozaik szaténként csillogott, és a csúcsos, kőcsipkés városfalakat leszámítva a szépséges látvány akár a paradicsom is lehetett volna. A fák alatt, a suttogó vizek mentén azonban mennyi csapda, mennyi kúszó vadállat rejtőzött!

Vizsgálódása végén Thibaut arra gondolt, ő is a föld alatti lények közé tartozik, melyeket a hajnalban nyíló, alkonyatkor záródó kapuk ki-be ontanak Damaszkuszban.

Újdonság volt ez számára. Mostanáig ha küldetést teljesített a király nevében, fedetlen arccal, a saját neve alatt, fegyvereit és címerét büszkén viselve tette. Most azonban már nemigen tudta, kicsoda. Thibaut de Courtenay egy kis templomos „csűrben” Qunetrában eltűnt, és Bekir Hamas lépett elő, egy bejrúti kereskedő fia, aki Damaszkuszba tartott, hogy vásároljon a város különleges termékéből, a szép tárgyakból, melyeken az arany– és ezüstszálak harmonikus mintákat rajzoltak a fémben. A kereskedelem még a háborús időkben sem veszített jogaiból ezen a levantei vidéken, ahol a tárgyak értéke gyakran felülkerekedett a vallási vagy faji hovatartozáson.

Thibaut most már azt sem tudta igazán, kicsoda az az Adam Pellicorne, aki legkedvesebb barátja lett, és aki felfedte magát az ájult Balduin ágya mellett, miközben Marietta elsősegélyben részesítette a királyt. A világ legtermészetesebb hangján Adam pontos instrukciókkal látta el arról, hogyan teljesítse küldetését anélkül, hogy az életébe kerülne.

– Szívesebben mentem volna én helyetted, de te könnyebben kiadhatod magad muzulmánnak. Alkalmasabb hozzá a külsőd. Ráadásul beszéled a nyelvüket. Megállsz tehát Qunetrában…

– Honnan tudsz ennyi mindent, amikor csak nemrég érkeztél a flandriai gróf embereivel?

– Majd később elmagyarázom! Most csak annyit, hogy nem ez volt az első

zarándoklatom. Jártam már itt tíz évvel ezelőtt… és majdnem olyan jól ismerem az országot, mint te – jelentette ki széles mosolyával.

Thibaut azonban nem érte be ennyivel. Úgy érezte, becsapták, és hangot is adott elégedetlenségének.

– Lovag vagy, és mégis hazudtál? Hagytad, hogy bemutassalak a királynak…

– Mindenképpen bemutatkoztam volna neki, és emlékeztetlek, hogy nem ismertelek, bár rögtön rokonszenvesnek találtalak.

Ebben a pillanatban Balduin hangja hallatszott:

– Mindent tudok róla, Thibaut, és megbízhatsz benne, ahogyan én is megbízom.

Azért hagytalak tudatlanságban, mert egy igazi király nem mondhat el mindig mindent. Még azoknak sem, akiket szeret…

A fiatalember kénytelen volt beérni ennyivel, de gondolataiban csupa kérdőjellel, kíváncsiságban égve, mégis megnyugodva indult útnak: királya szava ugyanolyan szent volt számára, mint az evangélium igéje. A qunetrai házban semmit sem kérdeztek tőle, miután átadta az Adam írta kis üzenetet, és gördülékenyen zajlott minden: megkapta a pontos utasításokat arra vonatkozóan, hogyan viselkedjen Damaszkuszba érve. Most megérkezett.

Áthaladt a hatalmas kapu alatt, melyet vad tekintetű, kerek, csúcsos végű sisakot viselő férfiak őriztek, unott tekintettel figyelve a piacnapokon megszokott tömeget, megbízva a falakra kitűzött, frissen levágott két fej elrettentő erejében. Az álkereskedő

a kapott utasításokat követve, öszvérét kantáron vezetve megkereste a Barada egyik ágát, a Torát, melyre csendes házak sűrű farostélyos ablakai és kertjei nyíltak, tett még néhány lépést, majd megállt egy alacsony, zöldre festett kapu előtt. A kezében tartott bottal hármat kopogott az ajtón és várt. Nem sokáig. A kövezeten lépések koppantak, és a kis kémlelőnyílás kinyílt: egy fehér szőr borította öreg arc jelent meg benne.

– Csak a csend erős… – suttogta az utazó.

A túloldalon az öreg köhintett, majd az ajtót kinyitva kijelentette: a többi csak gyengeség! Gyere be, és légy üdvözölve!

Thibaut egy kis, alacsony mennyezetű, döngölt föld padlójú helyiségben találta magát, melynek fehér falait keskeny szőnyegek borították. A kupolát élénk színű

oszlopok tartották, a közepén pedig kis nyílás látszott, melyen át távozhatott a pontosan alatta elhelyezett parázstartó füstje. Körülötte lapos párnákat rendeztek el, hogy kényelmesebb legyen a melegedés. Az egyik sarokban egy nagy, kovácsoltvas veretes ládában sárga gerincű könyvek látszottak.

A benti megvilágításban Thibaut jobban láthatta vendéglátóját: a turbán alatt szikár, görnyedt hátú öregember volt. Mielőtt hellyel kínálta volna, bizalmatlanul végigmérte látogatóját.

– Régen nem hallottam már ezt a mondatot – sóhajtotta. – Te pedig fiatal vagy. Ki vagy?

– Előbb mondd meg, az vagy-e, akit keresek: Rahim, a másoló?

– … a nagy szultán, Nur ed-Din titkára, Allah áldja meg százszorosan! A fia, a szerencsétlen Malik al-Adil nevében jössz, aki felől régen nem hallottam?

– Én sem sok hírt tudok róla, hacsak azt nem, hogy a bevehetetlen Aleppóba zárkózva nem adja át az öröksége maradványát Szaladinnak.

– Az a kurd sakál végül le fogja győzni. Nemrég tért vissza Damaszkuszba, miután nagy csapást mért a keresztény királyra, aki szegény uram utolsó szövetségese. Ha Szaladin elsöpri a leprást, övé lesz a frank birodalom, és Al-Adil megfullad…