AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Éljen az ifjú pár! – harsantak a vidám kiáltások.
Sybilla és Guillaume ittak egy kortyot a vendégeik egészségére, majd az udvarhölgyek közrefogták a menyasszonyt, hogy kikísérjék a teremből. Eközben a király és a bárók lantok, furulyák és háromhúros hegedűk hangjára elvezették Guillaume-ot, magukra hagyva a részegeket, akik már az asztal alá itták magukat…
Ahogy kiment, Thibaut látta, hogy Renaud de Châtillon is odabent marad. A székébe roskadva, tányérjában könyökölve nagy, mohó kortyokkal ivott, vérben úszó szeme azonban a trónusra szegeződött, mely Balduin után üresen maradt… Nem messze tőle az elsőszülött Ibelin, egy erőteljes, negyven körüli férfi karjára fektetett arccal sírdogált egy nagy bortócsa közepén. Thibaut de Courtenay szánakozó pillantást küldött feléje, akinek azt kellett látnia, hogy a szeretett hölgy egy másik férfi szerelméhez siet.
A nászi szobát élénk színű selymekkel burkolták körbe, az ablakokat és az ajtókat pedig részegítő illatú jázmin, rózsa és liliom füzérekkel díszítették föl, a hatalmas fehér ágy levendulával és illatos fűszerekkel megszórt, hímzett selyemlepedőivel pogány oltárra emlékeztetett a hosszú, piros gyertyák táncoló fényében. A fiatal lányok, akik Sybilla körül sürgölődtek, hogy megfésüljék és levetkőztessék, elpirultak, ahogy ránéztek.
Miután hosszú fehér ingbe öltöztették, melyen át-sejlett rózsás bőre és teste bájos vonala, Sybillát az ágyhoz vezették, melyet korábban megáldott a pátriárka, majd a párnáknak támasztott háttal ülve, szerényen lesütött szemmel várakozott. Guillaume nem sokkal később megérkezett a király nyomában, hogy elfoglalja helyét mellette az ágyban. A vőlegény is ingben volt, és leült ifjú felesége mellé, hogy feleljen az udvar kissé botladozó üdvözléseire és gratulációira. Azután Agnès mentával és más vágyfokozó füvekkel forralt borral kínálta őket, az udvarhölgyek pedig tapsoltak és énekeltek. Végül lassan mindenki visszavonult. Balduin távozott utolsóként, becsukta az ajtót, és átadta a kulcsot egy kamarásnak, aki egész éjjel ott őrködik majd, nehogy valaki megzavarja az ifjú házasokat.
Amikor utolérte Thibaut-t, a fegyvernököt meglepte sápadtsága és remegő keze.
– Felséges királyom, rosszul van? – aggódott.
– Azt hiszem, egy kicsit – suttogta Balduin a könnyeknél is szomorúbb mosollyal. –
Ez a házasság megnyugtat és megvigasztal a királyság jövőjét illetően, de a boldogság láttán, melyet magam akartam, képtelen vagyok elfojtani a gondolatot, hogy én is szerettem volna megházasodni, karjaimba zárni egy gyengéd fiatal lányt, és kényeztetni a testét, míg gyümölcsöt nem érlel. Nekem a sors a halált adta menyasszonyul!
A szerencsétlen fiú most először engedte feltörni a szenvedést, melyet máskor oly jól leplezett. Szavai mélyen felkavarták Thibaut-t. Mondhatta volna, hogy Sybilla cseppet sem gyengéd fiatal lány, és Guillaume talán nem lesz olyan boldog, mint kívánják neki, de a tréfa, melybe Balduin néha menekült, nem volt helyénvaló ebben a fájdalmas pillanatban. Nem tudta, mit felelhetne. Fivérként fogta meg barátja vállát, majd végül megszólalt:
– Talán csak próbatétel. Isten királlyá tette önt, és azt akarja, hogy nagy király legyen. Talán azért küldte a betegséget, hogy megacélozza a lelkét, és amikor jónak látja, elküldi a gyógyulást is. A csodák földjén élünk. Sosem szabad feladni a reményt!
Ahogy beszélt, Thibaut látta, hogy szavai nyomán felengednek a megfeszült vonások. Balduin végül elmosolyodott:
– Sosem adom fel a reményt az isteni kegyelemben, de köszönöm, hogy emlékeztettél rá. Menjünk imádkozni!
A sötét kápolnában, ahol mindössze a tabernákulum mécsese világított, a leprás király egy órán át feküdt a kövezeten, keresztbe tett karral, ahogyan a királlyá szentelése előtti éjszakán is, és imájában átadta magát Isten akaratának. Thibaut mögötte térdelt, és könnyben úszó szemmel, némán kiáltott az ég felé, hogy vegyék le királyáról a mártíromság fájdalmas terhét. A boldogságban úszó város és a testi örömök ünnepét ülő palota zajai megtörtek a vastag falakon, és a védett teremben eltöltött percek legalább a megnyugvást meghozták. A két fiatalember könnyedebb, bizakodóbb lélekkel tért vissza a királyi lakosztályba.
Az ajtó előtt ott találták Mariettát, aki megállította Thibaut-t. A királynak egyedül kell bemennie, mert valaki várja. Balduin összevonta a szemöldökét:
– Az éjszaka közepén? Ki az?
– Semmi olyasmi, ami érdekelhetné a királyságot – vonta meg a vállát az asszony. –
Sem a kíváncsiskodó fegyvernököket.
– Se éjjel, se nappal nem hagyom magára a királyt! – tiltakozott Thibaut, és megpróbálta félretolni a termetes asszonyságot, aki azonban kitartott.
Balduin eközben bement. Marietta megenyhült:
– Ugyan! Biztosíthatom, hogy nincs mitől tartani. Éppen ellenkezőleg!
Eközben odabent hihetetlen látvány várta Balduint, aki egy pillanatra azt hitte, a nászszobába tért vissza. Ahogy az imént, itt is egy inget viselő fiatal lány ült a levendulával és rózsaszirmokkal megszórt ágyban a piros gyertyák fényében. Lesütött szemmel, izgalomtól kipirult arccal összefonta karját a keble előtt, mely kirajzolódott a finom anyag alatt. Csak a hajszíne volt más: a jelenés haja sötétebb volt, mint az éjszaka, és ahelyett, hogy gyöngyökkel fogták volna össze, szabadon omlott alá a lágy ívű vállra. Balduin sosem látott ennél bájosabbat…
Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, de hamar összeszedte magát. Vonzotta a szép látomás, és leült az ágy szélére.
– Kisasszony – suttogta –, miért van itt? Ariane anélkül, hogy fel mert volna pillantani rá, fülig pirulva, bizonytalan hangon felelt:
– Hogy örömet szerezzek önnek, felséges királyom. Felséges édesanyja mindent maga készített elő, hogy ön is megkapja ma éjjel a szerelmet, ahogyan a hercegnő is.
– Az… anyám? Hogy merte ezt parancsolni magának?
Ariane hirtelen felvetette a szemét, és a király látta, hogy fekete gyémántként csillog:
– Parancsolni? Ó, felséges királyom, magam is eljöttem volna, ha ő nem hoz el!
Tudja, hogy szeretem önt! De… talán elfelejtette?
– Nem… nem, dehogy! Hogyan… felejthettem volna el? A csók, melyet magától kaptam, megédesíti napjaimat… és felkavarja éjszakáimat.
– Akkor adja vissza… vagy engedje, hogy még többet adjak! Sokkal többet!
Ariane elhagyta a párnák védelmét, és a selyemlepedőkön egészen közel siklott a királyhoz. Balduin alig egy ujjnyira az ajkától érezte az örömtől ragyogó arcot, miközben nyakát friss karok illatos gyengédsége fogta körül. Ariane még közelebb jött, ajkuk egymáshoz ért, s egymásba olvadt a mindent elsöprő szenvedélyben. Balduin a keze alatt érezte a felkínálkozó fiatal test melegét, a mellkasán a kis, kemény kebleket, csípőjében pedig a vágy égető emelkedését, mely elsöpörte mind józan eszét, mind akaratát. Mégis, amikor érezte, hogy Ariane ujjai kibontják ruháját, hogy a bőrét érintsék, összerezzent, és el akart húzódni:
– Ne… nem akarom…
– Én pedig akarom! Szeretlek! Nem is tudod, mennyire szeretlek. Mindig is a tiéd voltam, és csak ezért a pillanatért éltem. Ne tedd tönkre. Olyan boldog vagyok!
Boldog volt a király is. El sem tudta volna mondani, mennyire. Ariane, azzal a vele született tudással, melyet a szerelem kelt életre Keleten, gyengéd csókokkal és ölelésekkel burkolta be. Gyengéd és ellenállhatatlan kényeztetéssel, melynek Balduin engedett. Átvette az irányítást, és végül boldog zokogással, szinte őrült izgalommal hatolt belé, fájdalmas kiáltást szakítva fel a szűz lányból. A sikoly kijózanította Balduint, és visszaadta akaratát. Nyögve elszakadt Ariane-tól, az ágytól, és botladozva megindult a galéria oszlopai felé, melyeknek nekitámaszkodott, várva, hogy lecsillapuljon a szíve. Zúgott a feje, ahogy hallotta, hogy a lány panaszosan hívja: