AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Gyere vissza, szerelmetes uram!
– Nem! Nem lett volna szabad! Hogyan felejthettem el, hogy mi vagyok… és mi vagy te?
Ariane utána jött és a karjába siklott. A királynak nem volt ereje elküldeni.
– Hogy mi vagyok? A tulajdonod, a szolgálód, a rabszolgád, de leginkább az, aki szeretni fog, míg csak él…
– Éppen az életedre gondolok! En a halált hordozom magamban… borzalmas halált, te pedig olyan szép vagy, olyan tiszta, olyan fiatal!
– Mit számít! Egy nap úgyis meghalok! Tégy engem, mint egy pecsétet, a te szívedre, mint egy pecsétet a karodra, mert erős a szerelem, akár a koporsó…
Az utolsó szavakra Balduin összerezzent:
– Ismered az Énekek énekét? Szinte hihetetlen.
– Miért? A világ legszebb szerelmes verse, és a fajtámbéli lányok műveltebbek, mint gondolod…
Nevetett, és nevetése lefegyverezte a királyt, ám amikor vissza akarta húzni az ágyba, ellenállt:
– Nem szabad! Furdalna utána a lelkiismeret!
– Szóval nem szeretsz – nyögte a lány a sírás küszöbén.
– Éppen azért akarlak kímélni, mert szeretlek. Keze közé fogta az arcát, és olyan közel hajolt, hogy szinte összeért az ajkuk.
– Ó, igen, szeretlek! A rózsacsokor óta úgy élsz bennem, mint egy gyengéd fényesség… és egy szívet tépő bánat! Ha olyan férfi lennék, mint a többi, királynővé tennélek…
– Nem, nem tehetned meg, mert túlságosan alacsony a származásom, de ezt nem kell sajnálnod, mert végül mégis együtt vagyunk. Fogadd el, amit a sors… és felséges édesanyád ad! Nem vágyom másra, mint hogy melletted legyek, az árnyékodban, de egészen közel hozzád. A többi kérdésben Istenre bízom magam és a szerelemre!
Előfordul, hogy csodákat tesz…
Újra hatott a báj. Olyan édes volt hallani ezt a hangot, s még inkább, amit mondott, hogy igazi gyógyírként hatott a fiatal király sajgó szívére. Miért utasítaná vissza, miért utasítson el mindig mindent? Hirtelen túl fáradtnak érezte magát, hogy harcoljon önmaga ellen.
– Hogyan taszítsam el, amire a világon a legjobban vágyom? – suttogta arcát a lány hajába fúrva, boldogan érezve, hogy Ariane hozzásimul.
Talán visszatértek volna a vérfoltos lepedőjű ágyba, de kint a nehéz bronzvereteken forduló ajtók zaja hallatszott, katonai parancsszavakkal és lódobogással kísérve. Azután valaki elkiáltotta magát:
– Üzenet Bizáncból! A királynak!
Balduin sietve felkapta a földről Ariane ingét, majd a széken hagyott köpenyét, segített beleburkolóznia, gyorsan megcsókolta, majd Mariettát szólította, hogy kísérje vissza a lányt az anyja lakosztályaiba. A dajka azonban nem volt ott.
– Lement valamiért a konyhába – magyarázta Thibaut, aki odakint egy padon őrködött. – Akarja, hogy megkeressem?
– Nem – vágott közbe Ariane. – Egyedül is visszatalálok. Nincs olyan messze!
Ezzel, mint egy könnyű árnyék, eliramodott a kő csigalépcső felé, miközben Balduin visszament a szobájába, hogy a császári követ fogadásához méltóbb ruhát öltsön. Thibaut nem követte azonnal, rossz előérzete támadt: amikor az örmény lány szélvészként elsuhant előtte, homályos fenyegetést érzett. Egy pillanatig habozott, majd bekiabált az urának:
– Utánamegyek. Túl sok a részeg ma éjjel a palotában.
Ezzel lefutott a lépcsőn, átszelte a kihalt fügés udvart, befordult egy alacsony boltív alatt, és egy keskenyebb lépcsőhöz érkezett. Kiáltásokat hallott. Négyesével szedve a fokokat felrohant a lépcsőn, és kiért a két, falra rögzített fáklyával megvilágított passzázsra. Látta, hogy amitől tartott, megvalósulni látszik. Ariane kiáltott, de mostanra csak nyögni tudott a férfi durva keze alatt, aki megerőszakolta. Leszakította róla köpenyét, és Thibaut csak a lány meztelen, szétfeszített lábát látta a férfi alatt, aki nagy csípőmozgásokkal rángatózott rajta. Hirtelen dühében rárontott a nyomorultra, megragadta a ruhája gallérját, melynek arany szálai megcsillantak a sötétben, elszakította a szerencsétlen lány testétől, és akkora erővel taszította hátra, hogy a támadó nekicsapódott a falnak, ahol összerogyott, és eszméletét vesztette a csapás súlya alatt. Éppen az egyik fáklya alá esett, és Thibaut gond nélkül felismerte: Jocelin de Courtenay volt, az apja…
Alig lepődött meg. Attól a perctől kezdve, hogy megpillantotta, amikor megérkezett Renaud de Châtillonnal, Thibaut semmit sem érzett iránta, hacsak a bizonyosságot nem, hogy ezzel az emberrel szemben mindig óvatosnak kell lennie, és soha, semmiféle kötelék nem szövődik közöttük. Courtenay akkori nyomorúságos külseje sem tudta meghatni, hisz fiatal kora ellenére tudott olvasni a látszat mögött. A túlságosan rugalmas, túl simulékony, túl kitérő, egyszerre kecses és arrogáns megjelenésű Jocelin de Courtenay Tripoliszi Rajmonddal ellentétben semmit sem tanult fogolyéveibőclass="underline" csak még kéjsóvárabb lett, és még mohóbban ki akarta élvezni a kiváltságokat, melyeket Edessza és Turbessel névleges grófi címe ugyanúgy nem indokolt, ahogyan rabtársának antiochiai hercegi címe sem. Az volt a szerencséje, hogy a húgát egy olyan király anyjának szerepében találta, akinél a tévedés veszélye nélkül tudni lehetett, hogy nem lesz hosszú életű. Az első' pillanattól kezdve megvetette ezt a királyt, és félt tőle, de a lehető legártatlanabb maszk mögé rejtette az érzéseit.
Mostanra udvarnagyi rangra emelték, megajándékoztatta magát egy városi palotával és elég pénzzel ahhoz, hogy azt a pompás életet élje, mely eddig annyira hiányzott neki: hosszú órákat töltött az asztalnál vagy az ágyban csinos lányok vagy fiatal fiúk társaságában, fennmaradó idejében pedig értékes, arannyal vagy ezüsttel szőtt anyagokból készült, pompás ruháiban sétálgatott fel-alá a palotában, melyek alatt tekintélyes pocak kezdett kerekedni.
Jocelin az elfeledett fiú viszontlátását nem fogadta túlzott örömmel, és bár megölelte, csak a látszat kedvéért tette, hisz minden szem rá szegeződött. Az ő sápadt kék, a húgához hasonlóan a halántéka felé kissé metszett szeme jéghideg maradt.
Azóta háromszor sem szólt hozzá. Akkor is csak kellemetlen megjegyzéseket tett.
Aznap éjjel Thibaut-nak, akit elöntött az undor és a gyűlölet, minden józan eszére szüksége volt, és fel kellett idéznie magában lovagi esküjét, hogy ne fojtsa meg a kövér disznót, aki szégyent hozott a névre, melyet mindketten viselnek. Egy percig sem érdekelte, nem sérült-e meg súlyosabban a falnak csapódva, csak Ariane-nal törődött, aki mozdulatlanul, meztelenül feküdt a földön, széttárt karral és lábbal, ahogyan a támadója a kövezethez szegezte. Fölé hajolva azonban Thibaut látta, hogy szeme a szörnyű kétségbeesésben tágra nyílik, és patakzanak a könnyei.
Sietve betakarta szétszakított inge maradványaival, és a köpenyét kereste, hogy beburkolja. A lány hagyta magát, mint egy kisgyermek, de amikor Thibaut fel akarta emelni, fájdalmasan felnyögött és ájultan hanyatlott hátra. Thibaut félt, hogy nem tudja felemelni a tehetetlen testet. Pedig Ariane-nak ápolásra volt szüksége, melyet csak az asszonyok vagy egy orvos adhat meg neki. Izmait megfeszítve ismét fölé hajolt, amikor léptek zajára emelte fel a fejét. Megkönnyebbülésére Mariettára ismert, és odafutott hozzá. Balduin dajkájának nem kellett hosszasan magyaráznia. Azonnal kitört: