AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Nem. Tyrt akarom, és az apád életben marad. Ha nem…
Tehetetlenségében megveszekedett düh tört a márkira:
– Inkább magam lövök az apámra, mint hogy átadjam neked a városom egyetlen kövét is!
Épp annyi ideje maradt, hogy védelmet keressen a várfal kőcsipkéi mögött: nyílzápor zúdult a falra, de mindössze kisebb sérüléseket okozott: az utolsó szavakra az összes falakon tartózkodó reflexszerűen a földre hasalt. Thibaut kikukucskált a gyilkos záporban.
– Elmennek! – kiáltotta, és felemelkedett, Montferrat azonban máris talpon volt, két kézzel a párkányra támaszkodva.
Mindannyian követték a példáját, és látták, hogy a szultán valóban visszavonul a földnyelv végére. A pózna még mindig ott állt, a hozzá kötözött öregemberrel, akivel ha nem a városból érkező nyilak, az éhség és a szomjúság végez majd. Borzalmas agónia várt rá, melyet természetesen lerövidíthetett egy könyörületes nyílvessző.
Hirtelen zuhogni kezdett az eső, ahogyan az gyakran előfordult a tél közeledtével a nagyon forró vidékeken, tovább növelve a szerencsétlen öreg márki magányát. A fia sötét tekintettel, némán, mellkasán összefont karral nézte.
– Nem hagyhatjuk ott! – tiltakozott Balian. – Sértés mindannyiunk számára!
– Gondolja, hogy én nem érzem át? – mordult fel Conrad. – Ha azonban kimegyünk érte, ki kell nyitnunk a kaput és a rácsot, le kell eresztenünk a felvonóhidat. Azok a kutyák másra sem várnak!
– Kérem, nagyuram – lépett előre Thibaut –, talán van más megoldás.
– Mi?
– Hamarosan beesteledik. Kimehetek a kikötőbe, keresek egy csónakot két emberrel, és beevezünk az árokba. Ezen az oldalon nem lehet túl meredek a partja.
Istennek hála az apját nem láncolták meg. Csak kötelek tartják, melyekkel hamar elbír egy éles tőr.
A jéghideg, kőszerű szempárban, mely mintha képtelen lett volna emberi érzések tükrözésére, hirtelen tűz villant.
– Próbáld meg! – mondta Montferrat. – De csak egy embert kapsz! Nem kockáztathatom, hogy hármat elveszítek!
Még mindig kitartóan és sűrűn esett, eláztatva az éjszakai tájat, amikor tizenegy óra körül Thibaut útnak indult társával, Jean d'Arsuffal, aki Balian távoli unokatestvére és fegyvernöke volt. A tizenkilenc éves fiú erős volt, akár a bivaly, és kedélyes természete Adam Pellicorne-ra emlékeztetett. Csodálattal átitatott, nem fitogtatott barátsággal viseltetett Thibaut iránt, és maga kérte a kegyet, hogy elkísérhesse. Nem volt annyira sötét az éjszaka, hogy elrejtette volna az egyiptomi gályákat, melyek körívben horgonyoztak a város körül, óvatos távolságban. Holnap bizonyára megpróbálnak bejutni a kikötőbe, melynek bejáratát a két torony között kifeszített hatalmas lánc zárta el. A kijutás nem okozott gondot a kis csónaknak, melyet a két, tetőtől talpig feketébe öltözött barát talált útra készen az egyik torony mellett. Ezen a részen könnyű volt átsiklani a lánc alatt.
Meg is tették. Jean szakértő magabiztossággal ragadta meg az evezőket: Sidonban töltötte a gyermekkorát egy rokonánál, és úgy hajózott, akár a vikingek, akiknek véréből csörgedezett néhány csepp az ereiben. Thibaut hálát adott az égnek: a kikötőn kívül erősen hullámzott a tenger, és a part felé sodorta a csónakot, de Jean d'Arsuf szilárdan tartotta, és némi erőfeszítés után megérkeztek a nemrég megnyitott árokba.
Az átvágott földnyelv ott húzódott felettük, akár egy kis fal. Itt csendesebb volt a hullámzás. Thibaut csáklyával a kezében felállt. Meglengette, eldobta, majd meghúzta.
Elsőre sikerrel járt: a vashorog szilárdan megakadt.
Azután csuklója erejével felkapaszkodott, és elérte a földet. A földnyelv elhagyatott volt, a végén azonban ott ragyogtak a muzulmán tábor tüzei. Ott állt a pózna, két lépésre tőle, s kikötözött, átázott áldozatát csak a kötelek tartották. Thibaut három tőrmetszéssel elvágta őket. Az öregember lerogyott a sárba. Mellé térdelve a lovag meggyőződött róla, hogy bár nagyon gyengén, de lélegzik. Sietnie kellett!
Odavitte az árok széléhez, fogta a derekára tekert kötelet, és ráerősítette az öregre.
Halk füttyentéssel értesítette Jeant, majd nagyon óvatosan, de a kötelet erősen tartva leeresztette a testet a fegyvernök kitárt karjaiba. Ebben a pillanatban hirtelen széllökés rendítette meg, de szilárdan állt a lábán, és nem engedte el terhét. Jean elfojtott hangját hallotta:
– Fogom! Jöjjön! Zajt hallok!
Thibaut is hallotta. Fáklyákkal felszerelkezett férfiak közeledtek. Bizonyára meg akarták nézni, hogy van a fogoly. Thibaut nem várta be őket. Egy szempillantás alatt leereszkedett a csónakba, és megpróbálta kiszabadítani a csáklyát, de az erősen tartott.
Hátra kellett hagynia. Közeledtek a fáklyák, miközben Jean őrült tempóban evezni kezdett, egyszerre harcolva a széllökésekkel és a hullámok tajtékával.
– Segítek – ajánlkozott Thibaut.
A fiatalember mellé ült, és megragadta az egyik evezőt. Együttes erőfeszítéssel megkerülték a lánc tornyát, éppen abban a pillanatban, amikor a katonák elérték a póznát. Még hallották dühödt kiáltásaikat, valamint a harcosok erre felelő gúnyos nevetését, akik a várfalról íjjal a kezükben figyelték a mentőakciót, anélkül, hogy észrevették volna őket.
A kikötőben, melyet most tűz világított meg, Conrad de Montferrat és Balian d'Ibelin várta őket egy vízbe merülő kőlépcső tetején, melyet síkossá tett az eső. Jean ügyesen kikötötte a csónakot egy rozsdás karikához, Thibaut pedig máris felemelte a mozdulatlan öregembert.
– Add ide! – parancsolta keményen Montferrat.
Sovány, alacsony termetét meghazudtoló erővel karjába emelte az apját, és felvitte a veszedelmes lépcsőfokokon, anélkül, hogy bárki segítségét is elfogadta volna, majd lefektette az előkészített hordágyra.
– A kastélyba! – kiáltotta. Nem mondott köszönetet a két megmentőnek, és vörös köpenye beleveszett az éjszakába.
Az eső, mintha csak a visszatérésüket várta volna, pihenőt tartott. Balian fahéjas forralt borral kínálta őket, majd egy mosoly árnyékával megjegyezte:
– A márki túlságosan értékes ember ahhoz, hogy elidőzzünk ilyen részleteknél, nem igaz?
III. Guillaume de Montferrat hajnalban halt meg, a felkelő nap fakó, szürkés fényében, éppen akkor, amikor az ellenséges táborban egy kis domb tetejéről imára szólították Allah katonáit.
– Ma éjjel átadjuk Istennek – jelentette ki Conrad. Azután hirtelen Thibaut felé fordult, aki újra elfoglalta helyét Balian mellett, és rászegezte sasszemét:
– Nem fogom elfelejteni!
Tyr ostroma nem tartott sokáig. Az egyiptomi flottára számítva, hogy eltorlaszolja a kikötőt, és nem engedi, hogy a frank hajók kifussanak, Szaladin ugyan felállíttatott három-négy ostromgépet, kőhajítót és katapultot a földnyelven, de a keskeny területen nehézkes volt a használatuk. Annál is inkább, mert a falakon belül a lövedékek csak a város kis részét érhették el, és nem okoztak nagyobb károkat. A blokád hatékonyabbnak látszott, bár a gazdag és jól ellátott Tyr
.sokáig ellenállhatott. Beköszöntött azonban a rossz évszak, és nem volt a szultán ínyére a gondolat, hogy ezen a szűk kis területen töltse. Még kevésbé az emírjeinek, akik alig várták, hogy végre kiélvezhessék hódításaik gyümölcseit. A muzulmánok a keresztényekhez hasonlóan nem tartoztak folyamatos szolgálattal a hűbéruruknak.