AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Hogy kerül ide? – kérdezte a király gyengéden.
– Felséges édesanyja hozott el az apámtól, hogy szolgáló hölgyei körébe emeljen.
– Igazán? Akkor miért van egyedül ebben a sarokban? A többiek mellett lenne a helye.
Ez alkalommal Ariane végre felmerte emelni a tekintetét:
– Itt jobb a fény, és gyorsan be kell fejeznem ezt a ruhaujjhímzést – felelte a kis azúrkék brokátkupacra mutatva a lábánál.
– Már nem sokáig lesz jó a fény, hisz esteledik! Én… örülök, hogy itt van…
Ezzel a király gyors, nagy léptekkel távozott, talán attól tartva, hogy Ariane megismétli őrült gesztusát, de tévedett. Utolsó szavai akkora örömmel töltötték el– az örmény lányt, hogy kis híján elájult. Beletelt egy kis időbe, míg annyira összeszedte magát, hogy felálljon, majd visszaüljön a zsámolyára. Az angyalok Balduin hangján énekeltek neki, mely fiatal korához szokatlanul mély volt… Ez a hang pedig minden másnál jobban felkavarta.
Még boldogabb lett volna, ha tudja, hogy Balduin is osztozik felindulásában. Ezt Thibaut is tapasztalhatta, amikor a lakosztályukba visszamenet a király hangosan gondolkodott:
– Itt van a palotában! Milyen meglepő! Azt hittem, sosem látom többé, és itt van az udvarhölgyek között! Hihetetlen, nem?
A király magában beszélt, a szélnek szánva szavait, Thibaut mégis habozás nélkül bekapcsolódott a monológba:
– Megmondta: az édesanyja hozatta ide…
– Nem, nem ezt mondta. Most is hallom a szavait: „Az édesanyja eljött értem!” Az anyám személyesen ment volna el az örmény kerületbe, hogy ide hozza? Őt ismerve ennek semmi értelme.
– A lány nagyon ügyes hímzőnek tűnik, amennyire láttam…
– Sok ügyes hímző volt eddig is a környezetében. Akkor miért pont ő? Próbáld megtudni, Thibaut!
A fegyvernök elhúzta a száját. Nem volt ínyére, hogy az „anyakirálynő” közelébe kell merészkednie. Annál is kevésbé, mert Renaud de Sidon, a hölgy aktuális férje elutazott a birtokára, hogy csatlakozzon Tripoliszi Rajmondhoz, és közösen fogadják Montferrat márkit. A vőlegénynek Sidon kikötőjében kellett partot érnie, és Balduin ragaszkodott hozzá, hogy szép és nemes kíséret várja a hajónál, hogy illőn vezesse Jeruzsálembe. Jocelin de Courtenay is vele tartott számos báró társaságában.
Thibaut nem volt ostoba, hogy azt képzelje, azért, mert a férje távol van, Agnès rögtön megkörnyékezi, annál is kevésbé, mert a szép caesareai püspök mindig a közelében maradt – állandó kegyelmi állapotban élhetett, hisz Heraclius éjjel-nappal gyóntatta! –, de tudta, az asszony hajlamos a hirtelen lépésekre, hogy megragadja a pillanatot, és a legkisebb kockázatot sem akarta vállalni. Bölcsebb lenne, ha először Mariettához fordulna: a király dajkájának szabad bejárása volt Agnès lakosztályaiba.
Mégis válaszolnia kellett Balduinnak:
– Megteszem, amit kér, felség, de engedjen meg egy kérdést.
– Mintha szükséged lenne az engedélyemre!
– Ez a lány… Ariane, úgy látom, érdekli önt.
A király elgondolkodó arcát széles mosoly ragyogta be.
– Ariane-nak hívják? Milyen szép név, és milyen remekül illik hozzá. No de ha tudtad, miért nem mondtad?
– Mert nem kérdezte, felség. Azt hittem… elfelejtette őt.
– Hogyan felejthettem volna el? Almaízű és mentafrissességű volt az ajka… de mit akartál tudni? Kérdezni akartál valamit.
– Kérdezni? Bocsásson meg, felség… azt hiszem, elfelejtettem.
– Majd eszedbe jut.
A fiatalember napbarnított arcán a legnaivabb ártatlanság tükröződött. Balduin tudta nélkül már megadta a választ, és Thibaut megtudta, hogy sokat gondol a
„rózsacsokros lányra”. Bizonyára annyira sokat, hogy beleszeretett. Már csak az a kérdés, jó-e ez neki vagy sem. De Ariane szemének néhány perccel ezelőtti csillogására visszagondolva Thibaut inkább az első feltételezést választotta: még egy olyan kevés tapasztalattal bíró fiú is, mint ő, egyértelműen látta, hogy a lány tiszta szívéből szerelmes…
Guillaume de Montferrat, Hosszú Kard érkezése nagy örömöt okozott. Hátsó gondolatok nélküli örömöt, hiszen tisztán látszott, hogy ezt a házasságot megáldja a szerelem: a jegyesek első találkozásukkor egymásba szerettek. Sybilla boldog hálával mondott köszönetet az öccsének, amiért ilyen szép férjet választott számára.
Guillaume huszonhét év körüli, magas és arányos testalkatú férfi volt. Arca modellül szolgálhatott volna egy római császár maszkjához, és fekete szeme vidám kontrasztot alkotott szőke hajával. Köztudott volt, hogy bátor lovag, és ügyesen bánik az övében függő hosszú karddal. Bölcs volt és megfontolt, keveset, de találóan beszélt, és úgy tűnt, megvan benne minden jó tulajdonság, hogy remek király legyen. Sybilla csodálatosnak találta, és mivel a férfit is azonnal meghódította jegyese szépsége, minden ok megvolt rá, hogy igazi ünnep legyen a házasságkötésük.
Az esküvő napján Jeruzsálem sülő húsok, fűszerek illatát árasztotta, elkeveredve a menet útvonalán százával elhelyezett virágokéval, a szökőkutakból folyó boréval, a meleg viaszéval és a füstölőkével. Fellobogózták a várost, s a Dávid-torony csúcsán ott lengett egymás mellett a király és Montferrat márki zászlaja. Az utcákon énekeltek, táncoltak, ünnepeltek, és a palotában a fényárban úszó, kárpitokkal, zászlókkal és csillogó selymekkel díszített nagy lovagteremben a fiatal pár elfoglalta helyét a kettős széken, Jeruzsálem címere alatt, mely felé a királyság legelőkelőbbjeit egybegyűjtő
tömeg tekintete szegeződött. Sybilla, aki a hagyomány szerint világos piros, arannyal szőtt és hímzett ruhát viselt, s ugyanilyen színű fátylát a fivérétől kapott korona rögzítette szőke hajához, különös módon riadtnak látszott, de lesütött szemhéja alól tekintete egy pillanatra sem hagyta el a férjét, aki ugyanolyan meghatott volt, mint ő.
Alig ettek a felszolgált tálakból, de kezeik mindig egymáshoz értek, és arcuk belepirult az érintésbe. Szemmel láthatólag égtek a türelmetlenségtől, hogy egyedül maradjanak végre a nagy, mirtusszal illatosított és rózsaszirmokkal meghintett ágyban. Guillaume sokat ivott, bizonyára, hogy legyőzze felindulását.
Nem messze tőlük Agnès félmosollyal figyelte őket. Nem volt nehéz kitalálni, hogy sikeres lesz kettőjük nászéjszakája, és talán gyümölcsöt is hoz. Az időpontot a holdciklus és a menyasszony havi ciklusa szerint választották meg. Ráadásul előző este az „anyakirályné” maga merítette bele Sybillát egy dézsa esővízbe, melyet az előző
felhőszakadás óta őriztek, hogy termékennyé tegye. Hisz mindenképpen biztosítani kell a dinasztiát. Igen, jó volt ez a házasság, és az ölelés vágyában égő fiatal pár látványa megvigasztalta Ágnest, amiért sok ellenségével kényszerült egy asztalhoz ülni.
Hiszen mind eljöttek – kivéve természetesen azokat, akik már nem éltek! Ott volt Antiochia hercege, III. Bohemund, egy elég szerencsétlen nagyúr, akit az orránál fogva vezetett a felesége, Orgueilleuse48 de Harenc, akire tökéletesen illett a neve. Eljött a két Ibelin fivér, halott harmadik férje, Hugues testvérei: a mirabeli és ramlai Balduin és az öccse, II. Balian, Ibelin ura, akik mindketten gyűlölték őt.