Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
Árnyéknak eszébe jutott, kinek a szobája ez. Itt aludt Szerda. Ez volt Bielobog szobája.
Zorja Vecsernaja bizalmatlanul méregette.
— A matrac — mondta. — Meg kell fordítani.
— Nem probléma — mondta Árnyék. Előrehajolt, megmarkolta a matracot, könnyedén megfordította és visszatette az ágyra. Ódon faágy volt, a matrac pedig majdnem annyit nyomott, mint egy felnőtt férfi.
Porfelhő kavargott.
— Miért vagy itt? — kérdezte Zorja Vecsernaja. Nem volt valami barátságos kérdés.
— Azért — válaszolta Árnyék —, mert még decemberben egy fiatalember leült dámázni egy vén istennel, és veszített.
Az öregasszony szoros kontyban viselte a haját. Összeszorította a száját.
— Gyere vissza holnap — mondta.
— Nem tehetem — mondta Árnyék egyszerűen.
— A te temetésed. No, menj, ülj le. Zorja Utrenyaja hoz kávét. Csernobog mindjárt itt lesz.
Árnyék átsétált a nappaliba. Pontosan olyan volt, mint amire emlékezett, bár most tárva-nyitva álltak az ablakok. A szürke macska a dívány karfáján szunyókált. Amikor Árnyék belépett, fél szemmel felpillantott, aztán közönyösen aludt tovább.
Itt dámáztak Csernoboggaclass="underline" itt tette fel saját életét azért, hogy az öregember végül csatlakozzon Szerda utolsó, végzetes szélhámosságához. A nyitott ablakon beáradt a friss levegő és kisöpörte a dohos szagot.
Az ajtón Zorja Utrenyaja lépett be, egy piros fatálcával a kezében. A tálcán, egy zománcozott csészében feketekávé gőzölgött, mellette egy tálkában csokoládés keksz állt. A nő letette a tálcát Árnyék elé.
— Találkoztam Zorja Polunocsnajával — mondta neki Árnyék. — Meglátogatott a világ alatt és odaadta a holdat, hogy lámpásként világítson nekem. És elvett tőlem valamit. De nem emlékszem, mit.
— Kedvel téged — mondta Zorja Utrenyaja. — Olyan sokat álmodik. Ő vigyáz mindannyiunkra. Nagyon bátor.
— Hol van Csernobog?
— Azt mondja, idegesíti a tavaszi nagytakarítás. Elmegy, újságot vesz, leül a parkban. Cigarettát vásárol. Lehet, hogy ma vissza sem jön. Nem kell megvárnod. Miért nem mész el? Gyere vissza holnap.
— Megvárom — mondta Árnyék. Nem valami varázslat miatt gondolta így, ezzel tisztában volt. Ő maga akarta így. Ennek az egyetlen dolognak kell csak megtörténnie, és ha már ezt az utolsó kötelezettséget is le kell tudnia, nos, akkor essen túl rajta szabad akaratából. Ezután nem lesz több kényszer, sem titok, sem kísértet.
Belekortyolt a forró kávéba, ami pontosan olyan édes és fekete volt, mint amire emlékezett.
A folyosóról mély férfihangot hallott és még jobban kihúzta magát. Örömmel látta, hogy nem remeg a keze. Kinyílt az ajtó.
— Árnyék?
— Üdv — mondta Árnyék. Nem állt fel.
Csernobog belépett a szobába. Egy összecsavart Chicago Sun-Timest tartott a kezében, és letette a dohányzóasztalra. Árnyékra meredt, majd tétovázva kezet nyújtott. Kezet fogtak.
— Eljöttem — mondta Árnyék. — Az alku miatt. Teljesítette a maga részét. Most én jövök.
Csernobog bólintott. A homlokát ráncolta. Ősz haján és bajuszán napfény csillant, emiatt majdnem úgy tűnt, mintha aranyszínű lenne.
— Nem most… — Elfintorodott. — Nem most… — Hirtelen elhallgatott. — Talán menned kellene. Az idő most nem megfelelő.
— Addig várok, ameddig kell — mondta Árnyék. — Készen állok.
Csernobog felsóhajtott.
— Nagyon ostoba vagy. Tudod?
— Azt hiszem.
— És a hegytetőn nagyon jó dolgot tettél.
— Azt tettem, amit tennem kellett.
— Talán.
Csernobog egy fából készült vénséges kredenchez lépett, lehajolt és egy diplomatatáskát húzott elő alóla. Felpattintotta a kapcsokat. Megnyugtató csattanással pattantak fel. Kinyitotta a táskát. Egy kalapácsot vett elő és próbaképpen megsuhogtatta a levegőben. A kalapács egy lekicsinyített pörölyre emlékeztetett, fából készült nyelén foltok éktelenkedtek. Csernobog felállt.
— Sokkal tartozom neked — mondta. — Sokkal többel, mint hinnéd. Miattad változnak most meg a dolgok. Tavasz van. Igazi tavasz.
— Tudom, mit tettem — válaszolta Árnyék. — Nem volt sok választásom.
Csernobog bólintott. Árnyék nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ezt a pillantást a szemében.
— Meséltem már a testvéremről? — kérdezte Csernobog.
— Bielobogról? — Árnyék a hamufoltos szőnyeg közepére sétált. Letérdelt. — Azt mondta, hogy nagyon régen nem látta már.
— Igen. — Az öregember felemelte a kalapácsot. — Hosszú tél volt, fiam. Nagyon hosszú tél. De most vége. — És lassan megcsóválta a fejét, mint akinek eszébe jutott valami. Aztán azt mondta: — Csukd be a szemed.
Árnyék lehunyta a szemét, felemelte a fejét és várt.
A pöröly hideg volt, jéghideg, és olyan gyengéden érintette meg a homlokát, mint egy csók.
— Paff! Tessék — mondta Csernobog. — Ennyi. — Mosolygott, és Árnyék még egyszer sem látott ilyen mosolyt az arcán — könnyed, kellemes mosoly volt, mint a napfény egy nyári napon. Az öregember a táskához lépett, visszatette a kalapácsot, becsukta a táskát és visszalökte a kredenc alá.
— Csernobog? — kérdezte Árnyék. — Maga tényleg Csernobog?
— Igen. Ma igen — mondta az öregember. — Holnaptól pedig Bielobog. De ma még Csernobog.
— Akkor miért? Miért nem ölt meg?
Az öregember egy csomag szűrőtlen cigarettát vett elő a zsebéből. Leemelt egy nagy gyufásdobozt a kandallópárkányról és rágyújtott. Mélyen elmerült a gondolataiban.
— Azért — válaszolta végül —, mert létezik vér. De létezik hála is. És hosszú, hosszú telünk volt.
Árnyék felállt. Leporolta a térdén éktelenkedő poros foltokat.
— Kösz — mondta.
— Szívesen — mondta az öregember. — Ha legközelebb kedved támad dámázni, tudod, hol találsz. És akkor én leszek a fehérrel.
— Kösz. Még előfordulhat — mondta Árnyék. — De nem mostanában. — Belenézett az öregember csillogó szemébe — vajon mindig ilyen búzavirágkék szeme volt? Kezet fogtak és nem búcsúztak el egymástól.