Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Megvárom — mondta Árnyék. Nem valami varázslat miatt gondolta így, ezzel tisztában volt. Ő maga akarta így. Ennek az egyetlen dolognak kell csak megtörténnie, és ha már ezt az utolsó kötelezettséget is le kell tudnia, nos, akkor essen túl rajta szabad akaratából. Ezután nem lesz több kényszer, sem titok, sem kísértet.

Belekortyolt a forró kávéba, ami pontosan olyan édes és fekete volt, mint amire emlékezett.

A folyosóról mély férfihangot hallott és még jobban kihúzta magát. Örömmel látta, hogy nem remeg a keze. Kinyílt az ajtó.

— Árnyék?

— Üdv — mondta Árnyék. Nem állt fel.

Csernobog belépett a szobába. Egy összecsavart Chicago Sun-Timest tartott a kezében, és letette a dohányzóasztalra. Árnyékra meredt, majd tétovázva kezet nyújtott. Kezet fogtak.

— Eljöttem — mondta Árnyék. — Az alku miatt. Teljesítette a maga részét. Most én jövök.

Csernobog bólintott. A homlokát ráncolta. Ősz haján és bajuszán napfény csillant, emiatt majdnem úgy tűnt, mintha aranyszínű lenne.

— Nem most… — Elfintorodott. — Nem most… — Hirtelen elhallgatott. — Talán menned kellene. Az idő most nem megfelelő.

— Addig várok, ameddig kell — mondta Árnyék. — Készen állok.

Csernobog felsóhajtott.

— Nagyon ostoba vagy. Tudod?

— Azt hiszem.

— És a hegytetőn nagyon jó dolgot tettél.

— Azt tettem, amit tennem kellett.

— Talán.

Csernobog egy fából készült vénséges kredenchez lépett, lehajolt és egy diplomatatáskát húzott elő alóla. Felpattintotta a kapcsokat. Megnyugtató csattanással pattantak fel. Kinyitotta a táskát. Egy kalapácsot vett elő és próbaképpen megsuhogtatta a levegőben. A kalapács egy lekicsinyített pörölyre emlékeztetett, fából készült nyelén foltok éktelenkedtek. Csernobog felállt.

— Sokkal tartozom neked — mondta. — Sokkal többel, mint hinnéd. Miattad változnak most meg a dolgok. Tavasz van. Igazi tavasz.

— Tudom, mit tettem — válaszolta Árnyék. — Nem volt sok választásom.

Csernobog bólintott. Árnyék nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ezt a pillantást a szemében.

— Meséltem már a testvéremről? — kérdezte Csernobog.

— Bielobogról? — Árnyék a hamufoltos szőnyeg közepére sétált. Letérdelt. — Azt mondta, hogy nagyon régen nem látta már.

— Igen. — Az öregember felemelte a kalapácsot. — Hosszú tél volt, fiam. Nagyon hosszú tél. De most vége. — És lassan megcsóválta a fejét, mint akinek eszébe jutott valami. Aztán azt mondta: — Csukd be a szemed.

Árnyék lehunyta a szemét, felemelte a fejét és várt.

A pöröly hideg volt, jéghideg, és olyan gyengéden érintette meg a homlokát, mint egy csók.

— Paff! Tessék — mondta Csernobog. — Ennyi. — Mosolygott, és Árnyék még egyszer sem látott ilyen mosolyt az arcán — könnyed, kellemes mosoly volt, mint a napfény egy nyári napon. Az öregember a táskához lépett, visszatette a kalapácsot, becsukta a táskát és visszalökte a kredenc alá.

— Csernobog? — kérdezte Árnyék. — Maga tényleg Csernobog?

— Igen. Ma igen — mondta az öregember. — Holnaptól pedig Bielobog. De ma még Csernobog.

— Akkor miért? Miért nem ölt meg?

Az öregember egy csomag szűrőtlen cigarettát vett elő a zsebéből. Leemelt egy nagy gyufásdobozt a kandallópárkányról és rágyújtott. Mélyen elmerült a gondolataiban.

— Azért — válaszolta végül —, mert létezik vér. De létezik hála is. És hosszú, hosszú telünk volt.

Árnyék felállt. Leporolta a térdén éktelenkedő poros foltokat.

— Kösz — mondta.

— Szívesen — mondta az öregember. — Ha legközelebb kedved támad dámázni, tudod, hol találsz. És akkor én leszek a fehérrel.

— Kösz. Még előfordulhat — mondta Árnyék. — De nem mostanában. — Belenézett az öregember csillogó szemébe — vajon mindig ilyen búzavirágkék szeme volt? Kezet fogtak és nem búcsúztak el egymástól.