A kaszás [Reaper Man - hu]

— Akkor, a körülményekre való tekintettel, a legjobb lesz, ha megint Renátának szólítasz.

A réten, az íjászat mezején túl, máglya lángolt. A Halál ki tudta venni az előtte mozgó alakokat. A szórványos, elkínzott nyikkanások azt sugallták, hogy valaki hangolja a hegedűjét.

— Mindig eljövök az aratóbálba — tudatta Miss Illabets csevegő hangnemben. — Na persze, nem táncolni. Általában utánanézek az ételnek és így tovább.

MIÉRT?

— Hát, valakinek muszáj gondoskodnia az ételről.

ÚGY ÉRTEM, MIÉRT NEM TÁNCOLSZ?

— Mer’ öreg vagyok, azért.

ANNYI IDŐS VAGY, AMENNYINEK GONDOLOD MAGAD.

— Huh! Igen? Tényleg? Ez az a fajta ostobaság, amit mindig mondanak az emberek. Mindig azt mondják, Szavamra, de jól nézel ki! Azt mondják, Van még élet a vén kutyában. Öregember nem vénember. Többet ér a vén sas az ifjú bagolynál. Ilyesmiket. Mind hülyeség. Mintha az öregség olyasmi lenne, aminek örülnöd kellene! Mintha azzal, hogy beletörődsz, piros pontokat nyernél! A fejem tudja, hogyan gondolkozzék fiatalon, de a térdemnek nem megy az ifjúság. Vagy a hátamnak. Vagy a fogamnak. Próbáld csak mondani a térdemnek, hogy annyi idős, amennyinek gondolja magát és meglátod, mit fog használni neked. Vagy neki.

TALÁN ÉRDEMES LENNE MEGPRÓBÁLNI.

Még többen mozogtak a tűz fénye előtt. A Halál ki tudta venni a földíszített csíkos póznákat.

— A legények rendszerint lehoznak ide két csűrajtót és összeszögelik őket, hogy legyen rendes táncparkett — jegyezte meg Miss Illabets. — Aztán mindenki bekapcsolódhat.

NÉPTÁNC? — kérdezte a Halál belefásultan.

— Nem. Tudod, van bennünk egy kis büszkeség.

BOCSÁNAT.

— Hé, az ott Bill Kapu, nem? — rikoltotta egy alak, előbukkanva a félhomályból.

— A jó öreg Bill az!

— Hé, Bill!

A Halál végignézett a nyílt arcok körén.

SZERVUSZTOK, BARÁTAIM.

— Azt hallottuk, hogy elmentél — jegyezte meg Herceg Alapi. Miss Illabetsre pillantott, akit a Halál épp lesegített a lóról. A hangja kissé megcsuklott, miközben megpróbálta elemezni a helyzetet. — Naccsád nagyon… sziporkázónak látszik… ma este, Miss Illabets — fejezte be gálánsan.

A levegő meleg, nedves fűtől volt illatos. Egy ponyvatető alatt egy amatőr zenekar még mindig készülődött.

A kecskelábú asztalokat olyanfajta étkek borították, amiket rendes körülmények között a „lakmározás” szóval szokás társítani — mázzal bevont, katonai erődítményhez hasonlatos disznóhúsos piték, démonikus savanyú hagyma dézsaszám, olvadt vaj koleszterinóceánjában dagonyázó héjában főtt krumplik. A helybéli öregek némelyike már letelepedett az odacipelt padokra és fogatlanul, ám sztoikusan rágták át maguk az ételeken, s az sugárzott róluk, hogy ők, ha kell, ott fognak ücsörögni egész éjszaka.

— Öröm látni, hogy az öregek jól érzik maguk — állította Miss Illabets.

A Halál az evőkre nézett. Többségük fiatalabb volt Miss Illabetsnél.

Kuncogás hallatszott valahonnan az illatos sötétből a tűz fényén túl.

— És a fiatalok is — tette hozzá Miss Illabets méltányosan. — Volt valaha egy mondás erről az évszakról. Lássuk csak… valami ilyesmi „Sárga búza, kifent kasza, föl a szoknya…” izé. — Sóhajtott. — Hogy repül az idő, mi?

IGEN.

— Tudod, Bill Kapu, lehet, hogy igazad volt a pozitív gondolkodásmód erejével kapcsolatban. Sokkal jobban érzem magam ma éjjel.

IGEN?

Miss Illabets töprengve nézett a táncparkettre. — Remek táncos voltam jánykoromban. Bárkit le tudtam táncolni a lábáról. Le tudtam volna táncolni a holdat. Föl tudtam volna táncolni a napot.

Fölnyúlt és levette a szalagokat, amelyek szoros kontyba fogták a haját, amit aztán hófehér zuhatagban szétrázott.

— Föltételezem, tud táncolni, Mr. Bill Kapu?

ARRÓL VAGYOK HÍRES, MISS ILLABETS.

A banda ponyvasátra alatt, az első hegedűs odabiccentett muzsikustársainak, álla alá szorította hangszerét, és a lábával verte az ütemet a deszkákon…

— Eggy! Két! Eggy-két-hár-négy…