A kaszás [Reaper Man - hu]

— Én inkább az vagyok, amit tiszteletbeli élőholtnak lehetne nevezni — magyarázta Lupin.

— Ő ugyanis farkasember — világított rá Artur.

— Amint meglátta, rögtön azt gondoltam, hogy farkasember — bólintott Motolla.

— Minden teliholdkor — fejtegette Lupin. — Rendszeresen.

— Elkezd vonyítani és szőrt növeszteni — toldotta meg Motolla.

Mindnyájan a fejük rázták.

— Ööö, nem — tiltakozott Lupin. — Valahogy inkább abbahagyom a vonyítást és a szőröm egy része átmenetileg kihullik. Átkozottul kínos.

— De én azt hittem, hogy teliholdkor a tipikus farkasember mindig…

— Lupin phoblémája az — jelentette ki Dorina —, hogy ő az egészet a másik ihányból közelíti meg. Éhti?

— Formailag farkas vagyok — közölte Lupin. — Nevetséges, de tényleg. Minden teliholdkor emberfarkassá változom. Az idő többi részében csak… farkas vagyok.

— Te jó ég! — szörnyedt el Motolla. — Ez minden kétséget kizáróan rettenetes probléma.

— A nadrág a legrosszabb része — informálta Lupin.

— Ööö… az lenne?

— Ó, igen. Tudja, az emberből lett prikulicsoknak ez nem okoz gondot. Csak magukon tartják a saját ruhájuk. Úgy értem, lehet, hogy azok kicsit elszakadnak, de legalább praktikusan rajtuk vannak, igaz? Míg ellenben ha én megpillantom a teliholdat, a következő percben járok és beszélek és kifejezetten nagy bajban vagyok amiatt, hogy hiányosnak mutatkozom nadrágtájékon. Szóval muszáj tartsak egyet elrejtve valami biztos helyen. Mr. Patkó…

— …szólíts Regnek…

— …megengedi, hogy tartsak egy nadrágot a munkahelyén.

— Én ugyanis a Szilfa utcai hullaházban dolgozom — világosította föl Mr. Patkó. — Nem szégyellem. Megéri, hogy megmenthessek egy fivért vagy nővért.

— Tessék? — csodálkozott Motolla. — Megmenthesse?

— Én vagyok, aki odatűzi a cédulát a fedél aljára — magyarázta Mr. Patkó. — Sosem lehessen tudni. Lehetetlen, hogy ne legyen érdemes próbálkozni.

— Gyakran bejön? — kérdezte Motolla. Körbenézett a szobában. A hangszíne azt kellett sugallja, hogy ez meglehetősen nagy szoba s csupán nyolc ember van benne; kilenc, ha a szék alól érkező hangot is beszámítod, amely föltehetően tartozik valakihez.

Dorina és Artur összenéztek.

— Ahtuh esetében bejött — felelte Dorina.

— Elnézést — szólt Motolla. — Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg… maguk ketten… ööö… netalán vámpírok?

— Azok bizony — válaszolta Artur. — Sajnálatosan.

— Hah! Nem lenne szabad így beszélned — jelentette ki Dorina dölyfösen. — Büszgének kellene lenned nemes száhmazásodha.

— Büszgének? — firtatta Artur.

— Megharapta magukat egy denevér vagy ilyesmi? — kérdezte sietve Motolla, igyekezve, nehogy családi súrlódást okozzon.

— Nem — mondta Artur. — Egy ügyvéd. Kaptam ezt a levelet, érti? Rajta egy flancos viaszpaca meg minden. Blablabla… üknagybácsi… blablabla… egyetlen élő rokon… blablabla… hadd legyünk mi az elsők, akik szívből gratulálunk… blablabla. Egyik pillanatban Artur Hunyorok vagyok, a jövő embere a nagybani gyümölcs- és zöldségkereskedésben, a következőben azon kapom magam, hogy Artur, Nofertoesatu grófja vagyok, tulajdonosa ötven hektár sziklafelületnek, ahonnan még egy kecske is lezuhanna, meg egy kastélynak, amit már a csótányok is sorsára hagytak, meg egy meghívónak a polgármestertől, hogy ugorjak le egyik nap a faluba megvitatni a háromszáz évre visszamenő adótartozást.

— Utálom az ügyvédeket — közölte a hang a szék alól. Szomorú, kongó csengése volt. Motolla megpróbálta kissé közelebb húzni a lábát a saját székéhez.

— Igazán hemek kastély volt — jelentette ki Dorina.

— Málladozó kövek nyavalyás halma, az volt — ellenkezett Artur.

— Nagyszehű volt a kilátás.

— Aha, minden egyes falon keresztül — morgott Artur, leeresztve a kapurostélyt a társalgás eme iránya előtt. — Tudnom kellett volna, még mielőtt odamentünk megnézni. Szóval visszafordítottam a hintót, érti? Gondoltam, hát, ez négy elpazarolt nap, pont a legdolgosabb idény közepén. Nem is vesztegettem rá több gondolatot. A következő dolog, fölébredek a sötétben, egy dobozban vagyok, végül megtalálom azokat a gyufákat, meggyújtok egyet, ott az a cédula hat hüvelykre az oromtól. Az állt rajta…

— „Nem Muszáj Szemet Hunyva Lehunynia Szemét” — idézte büszkén Mr. Patkó. — Ez volt az egyik legelső szlogenem.

— Nem az én hibám volt — hajtogatta makacsul Dorina. — Akkor máh háhom napja meheven feküdtél.

— Sokkot okoztam a papnak, mondhatom — emlékezett Artur.

— Huh! Papok! — borzadozott Mr. Patkó. — Mind egyforma. Mindig azt mondják, hogy újra élni fogsz, miután meghaltál, de csak próbáld meg és majd látni fogod milyen képet vágnak!

— A papokat se szeretem — jelentette be a hang a szék alól. Motolla eltűnődött, vajon hallotta-e más is.