A kaszás [Reaper Man - hu]

A légkör az Arkrektor dolgozószobájában rendkívül fagyos volt.

Végül a Kincstárnok azt rebegte: — Talán nagyon elfoglalt?

— Hallgass! — kiáltottak rá a varázslók egy szólamban.

Valami történt. A padló a fölkrétázott varázsnyolcszögön belül kezdett elfehéredni a dértől.

— Korábban sose csinált ilyet — állította a Rangidős Lovász.

— Ez az egész helytelen, lássátok be — erősködött a Dékán. — Kellene nekünk néhány gyertya meg egy kevés katlan meg valami olvasztótégelyben bugyogó anyag meg maroknyi csillámpor meg némi színes füst…

— A Rítusnak egyikre sincs szüksége ezek közül — szólt rá élesen Maphlaves.

— Annak lehet, hogy nincs, de nekem igen — mormolta a Dékán. — Megfelelő kellékek nélkül csinálni olyan, mintha levennéd az összes ruhád, amikor fürödni akarsz.

— Pontosan ezt szoktam tenni — felelte Maphlaves.

— Hümm. Hát, persze, ki-ki saját ízlése szerint, de néhányan közülünk szeretik azt képzelni, hogy nem süllyedünk egy bizonyos színvonal alá.

— Talán szabadságon van? — sugallta a Kincstárnok.

— Na, persze — gúnyolódott a Dékán. — Egy tengerparton valahol? Néhány hűtött itallal meg egy fejbúbra tolt kalapban?

— Várjunk csak! Várjunk csak! Valaki jön — sziszegte a Rangidős Lovász.

Egy csuklyás alak halovány körvonalai jelentek meg a nyolcszög fölött. Folyamatosan vibráltak, mintha túlhevített levegőn keresztül látszanának.

— Ez ő — jelentette ki a Dékán.

— Nem, dehogy — ellenkezett a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Ez csak egy szürke kö… nincs benne semmi…

Elhallgatott.

A köntös lassan forgott. Telinek látszott, azt sejtetve, van viselője, ám ugyanakkor a semmi érzetét keltette, mintha csupán olyasvalami alakja lenne, aminek nincs saját alakja. A csuklya üres volt.

Az üresség pár másodpercig nézte a varázslókat, majd az Arkrektorra összpontosított.

Azt mondta: Maga kicsoda?

Maphlaves nagyot nyelt. — Ööö. Mustrum Maphlaves. Arkrektor.

A csuklya bólintott. A Dékán fülébe dugta egyik ujját és körbekotort vele. A köntös nem beszélt. Semmit sem lehetett hallani. Csak utána hirtelen emlékeztél arra, amit épp nem mondtak ki, és nem tudtad, hogyan került az emlékezetedbe.

A csuklya azt mondta: Maga egy magasabb rangú lény ezen a világon?

Maphlaves a többi varázslóra tekintett. A Dékán ellenséges arcot vágott.

— Hát… tudja… igen… első az egyenlők közt és minden ilyesmi… igen — bökte ki Maphlaves.

Azt mondták neki: Jó hírt hozunk.

— Jó hírt? Jó hírt? — Maphlaves feszengett a szúrósan tekintő híján is szúrós tekintettől. — Ó, pompás! Ez aztán a jó hír.

Azt mondták neki: A Halál nyugdíjba ment.

— Tessék?

Azt mondták neki: A Halál nyugdíjba ment.

— Ó? Hát ez… hír… — motyogta Maphlaves tétován. — Khm. Hogyan? Pontosan… hogyan?

Azt mondták neki: Elnézést kérünk az új keletű színvonalesésért.

— Esésért? — firtatta a mostanra teljesen összezavart Arkrektor. — Nos, huh, nem vagyok biztos benne, hogy volt egy… úgy értem, természetesen a fickó mindig mindenhol csatangolt, de az idő nagy részében mi alig…

Azt mondták neki: Az egész a lehető legszabálytalanabb volt.

— Az volt? Tényleg? Ó, persze nem tűrhetjük a szabálytalanságot — értett egyet az Arkrektor.

Azt mondták neki: Minden bizonnyal szörnyű volt.

— Hát, én… azaz… gondolom, mi… nem vagyok biztos… az lett volna?

Azt mondták neki: Ám most a megpróbáltatás megszűnt. Ujjongjatok! Ez minden. Lesz egy rövid átmeneti időszak, mielőtt egy alkalmas jelölt jelentkezik, és aztán a szokásos szolgáltatás újrakezdődik. Időközben elnézést kérünk a fölös életjelenségek okozta elkerülhetetlen kellemetlenségekért.

Az alak megreszketett és elkezdett elenyészni.

Az Arkrektor kétségbeesetten integetett.

— Várjon! — kérte. — Nem mehet el csak így! Megparancsolom, hogy maradjon! Miféle szolgáltatás? Mit jelentsen ez az egész? Ki maga?

A csuklya visszafordult hozzá, és azt mondta: Mi semmik vagyunk.

— Ez nem segítség! Hogy hívják magát?

Mi vagyunk a nemlét.

Az alak eltűnt.

A mágusok elnémultak. A zúzmara a nyolcszögben elkezdett visszaszublimálódni levegővé.

— Ó-ó — szólalt meg a Kincstárnok.

— Rövid, átmeneti időszak? Erről lenne szó? — merengett a Dékán.

A padló megremegett.

— Ó-ó — nyilatkozott újra a Kincstárnok.

— Az nem magyarázza meg, hogy miért éli minden a maga életét — hangoztatta a Rangidős Lovász.

— Várjunk csak… várjunk csak — szólt közbe Maphlaves. — Ha az emberek elérik életük végét, elhagyják a testük meg minden, ám a Halál nem viszi el őket…

— Akkor az azt jelenti, hogy itt állnak sorba — fejezte be a Dékán.

— És nincs hova menniük.

— Nem csak az emberek — egészítette ki a Rangidős Lovász. — Tuti, hogy minden. Minden, ami meghal.

— Elöntve a világot életerővel — folytatta Maphlaves. A varázslók monoton hangon beszéltek, mindegyikük elméje futva megelőzte a társalgást egész a következtetés távoli rettenetéig.

— Csak lebzselnek és nincs mit tenniük — jelentette ki a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Kísértetek.

— Kopogó szellemek.

— Jó ég!

— Álljunk csak meg! — vágott közbe a Kincstárnok, akinek sikerült végre fölzárkóznia az eseményekhez. — Miért kellene ez aggasszon minket? Nincs félnivalónk a holtaktól, nem igaz? Elvégre, ők is csak emberek, akik halottak. Csak közönséges emberek. Olyanok, mint mi.

A varázslók ezen eltűnődtek. Egymásra bámultak. Kiabálni kezdtek, mindenki egyszerre.

Egyikük sem emlékezett a megfelelő jelöltről szóló részre.