Pirx pilóta kalandjai
- Автор: Лем Станіслав
- Год: 1970
- Язык: венгерский
- Год: Európa Könyvkiadó
- Переводчик: Beatrix Murányi
- Жанр: Научная фантастика
Электронная книга - «Pirx pilóta kalandjai». Краткое содержание книги:
Kinyitottam a leírókészülék kazettáját, hogy kivegyem a papírszalagot és a rádiós szobába vigyem — s ekkor, mintha villám csapott volna belém, kővé dermedtem, megbénult az agyam, összeomlottam…
A fémdob üres volt; a szalag régen kifogyott, órákkal, talán napokkal ezelőtt, senki sem tett bele újat, s én minden számításomat a semmibe küldtem; az utolsó számjegyig elvesztek; és most se hajó nincs, se nyoma nincs, semmi…
A képernyőkhöz rohantam, aztán, esküszöm, le akartam kapcsolni azt az átkozott rakományt, otthagyni Le Mans kincseit és száguldani — de hová? Magam se nagyon tudtam. Az irány, igen… körülbelül a Vízöntő csillagkép, de hát célpont ez?! Ha megadnám rádión a szektort, úgy nagyjából, és a sebességet…
Meg kell tennem! Kötelességem, a legelső valamennyi közül, ha egyáltalán vannak még kötelességeim.
A rádiós szobába mentem, a liftben a tennivalók sorrendjét latolgattam: hívójel Luna Központinak; elsőbbségi jogot kérni közleményem számára, mert rendkívüli fontosságú információról van szó — az ilyeneket nem az automata veszi fel, hanem valószínűleg a Luna ügyeletes koordinátora; jelentést teszek, hogy idegen hajót észleltem, amely hiperbolikus sebességgel keresztezte útvonalamat és valószínűleg a galaktikus raj része volt. Ő rögtön a hajó mozgáselemeit fogja kérni. Mire meg kell mondanom, hogy kiszámítottam őket, de nincsenek meg, mert a készülék szalagdobja, hanyagság következtében, üres volt. Akkor a pilóta „fix”-jét kéri majd, aki elsőként figyelte meg a hajót. De „fix” sincs, mivel az ügyeletes egy mérnök volt, aki csak útépítéshez ért, nem az űrhajózáshoz; ezek után — ha mindezt nem találja máris gyanúsnak megkérdezi majd, miért nem utasítottam a rádiósomat, hogy a mérések végzése közben azonnal továbbítsa az adatokat, mire kénytelen leszek megmagyarázni, hogy a távírászom nincs szolgálatban, mert részeg. Ha mármost egyáltalán lesz még kedve ilyesmiről tárgyalni velem a bennünket elválasztó háromszázhatvannyolcmillió kilométeren keresztül, akkor érdeklődni fog, miért nem volt szolgálatban valamelyik pilóta vagy a helyettes távírász; mire közlöm, hogy az egész legénység mumpszos, és lázasan fekszik. Ha eddig még voltak is netalán kétségei, most már bizonyos lesz benne, hogy ez a pasas, aki éjnek évadján „idegen” hajókról szóló mesékkel traktálja, vagy meghibbant, vagy részeg. Firtatni kezdi, rögzítettem-e valami módon a hajó képét, lefényképeztem-e a világító rakéták fényében, magnószalagra vettem-e a radar adatait, vagy legalább a hajóhoz intézett rádiófelhívásaimat. De nekem semmim sincs, semmim a világon, mert túlságosan siettem, nem gondoltam rá, hogy fényképekre lenne szükség, amikor a földi hajók úgyis rövidesen utolérik a rendkívüli jövevényt, és mindenrögzítő berendezésem ki volt kapcsolva. Erre azt teszi majd, amit én is tennék az ő helyében: megmondja, hogy lépjek ki, és megkérdezi szektorom valamennyi hajóját, észleltek-e valami gyanúsat. Márpedig egyetlen hajó sem láthatta a galaktikus vendéget. Ebben biztos voltam. Én csak azért találkoztam vele, mert az ekliptika síkjában repültem, bár ez a legszigorúbban tilos, mert mindig ott kering az idő vasfogától megőrölt meteorok vagy üstököscsóvák törmeléke és pora. Megszegtem a tilalmat, mert különben nem lett volna elég üzemanyagom a manőverekhez, melyek Le Manst száznegyvenezer tonna rakétaronccsal teszik gazdagabbá. Mindjárt bevezetőben közölnöm kellene a Luna koordinátorával, hogy a találkozás a tilos övezetben történt, ami kellemetlen beszélgetést vonna maga után az Űrhajózási Bíróság fegyelmi bizottságával. Persze, a hajó felfedezése nagyobb áldozatot is megérne, mint egy megrovás vagy fegyelmi büntetés — feltéve, hogy valóban sikerül utolérni. Csakhogy ezt reménytelennek láttam. Azt kellet volna követelnem, hogy egy kétszeresen veszélyes térségbe, az ekliptika síkjába és ráadásul a hiperbolikus raj területére, egész flottillát küldjenek keresgélni. A Luna koordinátora, még ha meg is akarná tenni, nem jogosult erre, ha pedig a fejem tetejére állnék és reggelig hívogatnám a földi COSNAV-ot és a Nemzetközi Űrkutatási Bizottságot vagy az ördög tudja, kit még, akkor megkezdenék a tanácskozást és ülésezést, s ha villámgyorsan tárgyalnak, már három hét múlva döntenének. Csakhogy — mint még a liftben kiszámítottam, mert aznap éjjel igazán nagyon gyorsan fogott a fejem az a hajó addigra százkilencvenmillió kilométerre lesz találkozásunk helyétől, tehát túl a Napon, s eléggé megközelíti ahhoz, hogy pályája módosuljon, ennélfogva a térség, amelyben keresni kellene, több mint tízmilliárd köbkilométer lesz. Talán húszmilliárd is.
Így láttam a dolgot, mire beestem a rádiós szobába. Leültem és megpróbáltam még azt is végiggondolni, van-e rá esély, hogy a Luna nagy rádióteleszkópjával, az egész Naprendszer legnagyobb rádiócsillagászati távcsövével észlelhessék a hajót. De a Föld és a Hold éppen a földpálya ellenkező oldalán volt, mint én és az idegen hajó. A rádiótávcső óriási, de ahhoz azért nem elég erős, hogy négyszázmilló kilométer távolságból észleljen egy néhány kilométeres testet. És ezzel véget is ért az egész história. Összetéptem számításaimat, felálltam és a kabinomba kullogtam, azzal az érzéssel, hogy bűnt követtem el. Vendégünk volt a kozmoszból, olyan látogatónk, amilyennel, mit tudom én? — millió évben, nem — százmillió évben egyszer találkozunk. És a mumpsz miatt, Le Mans ócskavasa miatt, a részeg mesztic miatt, a mérnök és a sógora, meg az én hanyagságom miatt kicsúszott a kezünkből, és szétfoszlott, mint egy kísértet, a végtelen űrben. Attól az éjszakától fogva tizenkét hétig valami furcsa feszültségben éltem, akkor került ugyanis a halott hajó az óriásbolygók térségébe, és ezzel örökre elveszett számunkra. Lehetőleg ki se mozdultam a rádiós szobából, mert még élt bennem az egyre halványuló remény, hogy mégiscsak észreveszi egy éberebb vagy egyszerűen szerencsésebb pilóta, de nem történt semmi. Persze senkinek sem beszéltem a do1ogr61. Ritkán adódik ilyen alkalma az emberiségnek. Bűnösnek érzem magam, nemcsak az emberiséggel, hanem azzal a másikkal szemben is, és még Hérosztratosz dicsőségére sem pályázhatom, hiszen most, annyi év után, szerencsére már úgysem hinnének nekem. Egyébként néha magam is kételkedem: hátha nem is történt semmi — azon kívül, hogy azt a nehezen emészthető, hideg marhahúskonzervet vacsoráztam.
Murányi Beatrix fordítása
A TÁRGYALÁS
— Shennan Quine tanú!
— Igenis, kapitány úr.
— Önt tanúként hallgatjuk ki a Kozmikus Kamara Bírósága előtt, amely az én elnökletem alatt tárgyal. Felkérem, hogy engem elnöknek címezzen, a Bíróság tagjait pedig bíró úrnak. A Bíróság kérdéseire haladéktalanul válaszolnia kell, a vád és a védelem kérdéseire viszont csak a Bíróság engedélye után. Tanúvallomásában kizárólag azt adhatja elő, amit személyesen látott és tapasztalt, tehát semmi olyat, amit csak másoktól hallott. Megértette az elmondottakat?
— Igenis, elnök úr.
— Neve Shennan Quine?
— Igen.
— De amikor a Góliát legénységének tagja volt, más nevet használt?
— Igen, elnök úr. Így kötötték ki a tulajdonosok a szerződésben.
— Ismerte az okokat, amelyek miatt álnéven kellett szerepelnie?
— Ismertem, elnök úr.