Pirx pilóta kalandjai

Az az Éjszaka Gyöngye — micsoda név! Az egész hajót csak a gondviselés tartotta össze, abból állt a repülés, hogy állandóan a repedéseket és zárlatokat kerestük minden lehetséges helyen. Minden rajt és leszállás csúfot űzött a fizika törvényeiből — meg egyéb törvényekből is; Le Mans ügynökének alighanem voltak ismeretségei a merkuri kikötőben, különben az ellenőr azonnal lepecsételt volna mindent, a kormánytól a máglyáig. Szóval vadászgattunk a perihélium táján, radarral keresgéltük a roncsokat, aztán felmartuk őket és „vonatot” csináltunk. Csupa gyönyör volt az élet: balhéztam a technikusokkal, pálinkás palackokat hajigáltam ki az űrbe (máig is ott kering egy ládányi London Dry Gin), és gyötörtem az agyamat a matematikával, mert a navigációhoz soktest-problémák közelítő megoldását kellett keresnem. De azért, mint mindig, űrből volt a legtöbb. Űr odakint, meg üres idő. Hát bezárkóztam a kabinomba és olvastam. A szerzőre nem emlékszem, amerikai lehetett, a címben valami csillaghomokról vagy efféléről volt szó. Nem tudom, hogyan kezdődött, mert a közepe táján nyitottam ki; a hős éppen a reaktorkamrában volt és telefonon beszélt a pilótával, amikor kiáltás harsant feclass="underline" „Meteorok a tat felől!” Addig nem volt gravitáció, most hirtelen látja a mókus, hogy a reaktor óriási fala, a műszerek sárgán villogó szemeivel, egyre gyorsabban feléje zuhan; a motorok beindultak és a hajó megugrott, míg ő, a levegőben lebegve, még a korábbi sebességet tartotta. Szerencsére valahogy elrúgta magát, de a gyorsulás kitépte a kezéből a hallgatót; egy percig a telefonzsinóron lógott, aztán lepottyant és elterült, a telefonkagyló fölötte himbálózott, és ő emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy megragadja, de persze egy tonnát nyomott és a kisujját sem bírta mozdítani, aztán valahogy mégis elkapta a fogával, és kiadta a parancsot, amely megmentette őket.

Ezt a jelenetet azóta se felejtettem el, de még ennél is jobban tetszett, ahogyan a pofa leírja az áthaladásukat egy meteorrajon. A porfelhő, ide figyeljetek, az ég harmadrészét eltakarta, csak a legfényesebb csillagok villogtak rajta keresztül, de ez még semmi, mert a hős egyszer csak látja a képernyőkön, hogy ebből a sárga tájfunból valami halványan fénylő sáv nyúlik ki, fekete maggal; nem tudom, mi akart ez lenni, de a könnyeim potyogtak a nevetéstől. Ahogy azt a szerző elképzeli! A porfelhő, a tájfun meg az a telefonkagyló; szinte magam előtt láttam, hogyan hintázik a tag a telefonzsinóron, no és a kabinjában persze, mondanom sem kell, egy gyönyörű nő várta. A nő valami kozmikus zsarnokság titkos ügynöke volt, vagy azok ellen harcolt, már nem emlékszem. De minden esetre álomszép volt, ahogy illik. Hogy miért mesélem ezt? Mert ez a könyv volt a mentsváram. Meteorok? Hiszen én hetekig kerestem a húsz-harmincezer tonnás roncsokat, és a felét nem is mutatta a radar. Könnyebb meglátni egy repülő puskagolyót. Egyszer, mikor nem működött a motor, fülön kellett csípnem a meszticemet; nehezebb ügy volt, mint a telefonkagyló, mert mind a ketten ide-oda röpködtünk, de nem olyan hatásos. Most azt hiszitek, hogy összevissza fecsegek. Tudom. De a történetem csakugyan így zajlott le. A kéthónapos vasgyűjtő túra véget ért, százhúsz— vagy száznegyvenezer tonna döglött fémet vontattam, és az ekliptika síkjában elindultam a Föld felé.

Hogy ez szabályellenes? Hát persze. Nem volt üzemanyagom a manőverezéshez. Hiszen már mondtam. Több mint két hónapig meghajtás nélkül kellett vánszorognom. Akkor jött a katasztrófa. Csudát meteorok, ez nem regény. Mumpsz. Először a máglyatechnikus, aztán mind a két pilóta egyszerre, aztán a többi; feldagadt a képük, réssé szűkült a szemük, magas lázuk volt, szolgálatról szó se lehetett.