A kaszás [Reaper Man - hu]

A Kincstárnok sikoltozó alakjával terhelten a másik drótkosár nem tudta elérni néhai bajtársa sebességét. Ráadásul egyik kerekét hasznavehetetlenül húzta. Veszedelmesen billegett egyik oldaláról a másikra, és csaknem fölbukott, amikor oldalvást mozogva keresztülszáguldott a kapun.

— Tisztán látom! Tisztán látom! — visította a Dékán.

— Ne! Esetleg a Kincstárnokot találod el! — bömbölte Maphlaves. — Könnyen megrongálhatod az Egyetem tulajdonát!

Ám a Dékán nem hallotta a szokatlan tesztoszteron morajától. Perzselő, zöld tűzgömb csapódott a rézsút haladó bevásárlókocsiba. A levegő tele lett repülő kerekekkel.

Maphlaves nagy levegőt vett.

— Te hülye…! — ordította.

A szó, melyet kiejtett, ismeretlen volt azon varázslók számára, akik nem részesültek hozzá hasonlóan erőteljes vidéki neveltetésben és nem tudtak semmit az állattenyésztés cifrább részleteiről. Ám életre pottyant arcától néhány araszra; kövér volt, kerek, fekete és csillogó, rémes szemöldökkel. Amennyire rovarszerűségtől telik, megvetően kiköpött, és fölröppent, hogy csatlakozzék a káromkodások kicsiny rajához.

— Mi az ördög volt az?

Egy kisebb izé villant létbe az Arkrektor füle mellett.

Maphlaves a kalapjához kapott.

— A francba! — a raj gyarapodott egy újabb taggal — Valami épp most csípett meg!

A frissen kikelt Átkozottak osztaga bátor kísérletet tett a szabadság elnyerésére. Az Arkrektor eredménytelenül csapkodott feléjük.

— Takarodjatok, ti ki… — kezdte.

— Ki ne mondd! — vágott közbe a Rangidős Lovász. — Fogd be a szád!

Soha senki nem mondta még az Arkrektornak, hogy fogja be a száját. A szájbefogás olyasmi, ami csak másokkal esik meg. A döbbenettől befogta a száját.

— Úgy értem, valahányszor káromkodsz, az életre kel — sietett hozzátenni a Rangidős Lovász. — Ocsmány kis szárnyas jószágok pattannak elő a semmiből.

— Kénköves pokol! — mérgelődött az Arkrektor.

Pukk. Pukk.

A Kincstárnok kábultan mászott elő a drót bevásárlókocsi kusza maradványai közül. Megtalálta csúcsos kalapját, leporolta, fölpróbálta, összeráncolta homlokát és kivett belőle egy kereket. Úgy tűnt, a kollégái nem szentelnek neki túl sok figyelmet.

Hallotta, hogy az Arkrektor azt mondja: — De én mindig is tettem! Nincs semmi rossz egy kiadós káromkodásban, keringésben tartja a vért. Vigyázz, Dékán, az egyik nyav…

— Nem mondhatnál valami mást? — rikoltotta túl a Rangidős Lovász a raj zümmögését és vinnyogását.

— Például mit?

— Például… ó… például… nyamvadt.

— Nyamvadt?

— Igen, vagy esetleg a manóba.

— A manóba? Azt akarod, hogy azt mondjam, a manóba?

A Kincstárnok odasomfordált a csoportosuláshoz. Jelentéktelen részletek fölött vitázni dimenziókra terjedő vészhelyzetek idején jól ismert varázslószokás.

— Mrs. Körömlob, a kulcsárnő mindig azt mondja „Basszuskulcs!”, amikor leejt valamit — tudatta kéretlenül.

Az Arkrektor ráförmedt:

— Lehet, hogy basszuskulcsot mond — morogta —, de amit mondani akar, az a bassz…

A varázslók behúzták a nyakuk. Maphlavesnek sikerült leállítania magát.

— Ó, nyamvadt! — fakadt ki elkeseredetten. A szitokszavak barátságosan letelepedtek a főmágus kalapjára.

— Kedvelnek téged — jegyezte meg a Dékán.