A Szigetvilág varázslója [A Wizard of Earthsea - hu]

— Melyik ország földjén áll a Terranon vára?

— Rosszán földjén.

E név hallatára, az emlékezet csalóka játékaként, Kóbor előtt felrémlett egy pillanatra egy zöld pázsiton álló fekete holló, mely oldalvást nézve rá csiszolt kőhöz hasonlatos szemével, beszélt hozzá; de a szavakat elfelejtette.

— Valahogy komoran hangzik ezen ország neve — szólt Kóbor egyre a szürke ruhás embert nézve, mind azt találgatva, miféle lehet. Volt valami a magatartásában, ami alacsonyabb rangú mágusra, sőt varázslóra utalt; s noha merészen viselkedett Kóborral, egész külsején valami furcsa levertség látszott, szinte mint egy beteg emberén vagy fogolyén vagy rabszolgáén.

— Te kútfői vagy — válaszolt amaz. — A kútfői varázslók komor névvel illetnek minden varázslást, ami más, mint az övék.

— Ki vagy te?

— Utazó, kereskedőágens Rosszánból; üzletet kötni vagyok itt — felelte a szürke ruhás. Minthogy többet nem kérdezett Kóbor, csöndesen jó éjszakát kívánt az ifjúnak, és elindult felfelé a rakpart fölötti keskeny, lépcsős utcán.

Kóbor megfordult. Tétovázott, vajon törődjék-e vagy ne ezzel a jellel, és nyugat felé tekintett. A vörös szín gyorsan kifakult a hegyeken és a szélborzolta hullámokon. Leszállt a szürke alkonyat, sarkában az éjszakával.

Kóbor hirtelen elszánta magát, és a rakpart mentén sietve odalépkedett egy halászhoz, aki a hálóit hajtogatta éppen ladikja fenekébe, s megszólította:

— Tudsz-e olyan hajót itt a kikötőben, amely észak felé, Szemelbe vagy az Angládokra indul?

— Az a rosszáni hosszú gálya amott ni, lehet, hogy megáll az Angládokon.

Ugyanolyan sietve Kóbor odament ahozz a hatalmas gályához, amire a halász mutatott. Hatvanevezős hosszú gálya volt, nyúlánk, akár egy kígyó, ívelt, magasra törő orrát faragás és lótukagyló héjából berakás díszítette, evezőrésfedelei pedig vörösre voltak festve, s rajtuk feketével rúnajel állt. Masszív, gyors hajónak látszott, melyen minden a helyén volt, s a legénység is a fedélzeten tartózkodott. Kóbor megkereste a kapitányt, s megkérdezte, elvinné-e Rosszánba.

— Fizetni tudsz?

— Értek valamit a szélhez.

— Idővető vagyok magam is. Semmid sincsen? Semmi pénzed?

Kishalomban a szigetgazdák a nekik legbecsesebbel, csontérmékkel fizettek Kóbornak, amilyeneket a Szigetvilág kereskedői használnak; Kóbor csak tízet akart elvenni, bár többet is adtak volna neki. Ezeket ajánlotta most föl a rosszáninak, de az megrázta a fejét.

— Mi nem ilyen érméket használunk. Ha nem tudsz fizetni, nincs számodra hely a hajómon.

— Erős karokra nincs szükséged? Eveztem már gályán.

— Hát, két embernek híjával vagyunk. Na, eredj, ülj a padodra! — intett a kapitány, s többet nem is törődött vele.

Így hát botját és könyvekkel teli iszákját Kóbor bedugta az evezőspad alá, s tíz keserves téli napra ennek az északi hajónak lett az evezőse. Hajnalban kifutottak Arományból, s aznap Kóbor azt hitte, ezt a munkát sosem szokja meg. Bal karja ügyetlen volt kissé a vállán lévő régi sebek miatt, s hiába evezett annyit a kishalmi csatornákon, nem erősödött meg annyira, hogy bírta volna a hosszú gályaevezővel való irgalmatlan, véget érni nem akaró kínlódást a dob ritmusára. Egy-egy menet két vagy három órát tartott, akkor a váltás került sorra, de a pihenőidő csak arra volt elég, hogy Kóbor izmai megmerevedjenek, s már ülhetett is vissza az evezőhöz. A második nap még keservesebb volt; de aztán hozzákeményedett a munkához, s attól kezdve elég jól elboldogult.

A legénység közt nem volt olyan barátságos, pajkos kapcsolat, mint ami az Árny fedélzetén volt, amikor először ment Kútfőre. Az andrádoki és a gonti hajók legénységei társak a kereskedésben, közös haszonra dolgoznak, a rosszáni kereskedők viszont rabszolgákat, szökött rabokat vagy felfogadott embereket ültetnek az evezőkhöz, s apró aranyérmékkel fizetik ki őket. Az arany komoly dolog Rosszánban. De nem a kebelbaráti viszony forrása ott sem, mint ahogy a sárkányok közt sem, melyek ugyancsak nagyra értékelik. Minthogy ennek a legénységnek a fele rabszolgákból állt, akiket munkára kényszerítettek, a hajó tisztjei rabszolgahajcsárok voltak, s igen kíméletlenek. Korbácsukkal sosem húztak olyan evezősök hátára, kik fizetségért vagy a hajóútért dolgoztak; de nemigen várható barátkozás az olyan legénységtől, ahol az egyik korbácsot kap, a másik meg nem. Kóbor társai alig szóltak egymáshoz, őhozzá még kevesebbet. Többségük rosszáni volt, s nem a Szigetvilág archik nyelvét beszélték, hanem valamilyen sajátos tájszólást. Morcos emberek voltak, arcuk sápadt, fekete bajuszuk lelógó, s a hajuk sima. Kóbort Kelubnak, vörösnek hívták maguk között. Bár tudták, hogy varázsló, tiszteletet nem mutattak iránta, inkább valami gyanakvó rosszindulatot, s ő maga sem volt olyan állapotban, hogy barátkozni lett volna kedve. Még ott a padon ülve is, beletörve az evezés erőltetett ritmusába, egy sivár, szürke tengeren rohanó hajó hatvan evezősének egyikeként, kiszolgáltatottnak és védtelennek érezte magát. Amikor éjszakára lehorgonyoztak ismeretlen kikötőkben, s köpönyegébe burkolózott, hogy aludjon, a kimerültségtől minduntalan kizökkent az álomból, felriadt; rémisztő álmaira ébren nem bírt visszaemlékezni, bár úgy érezte, ott ólálkodnak a hajó meg az emberek körül, ezért aztán nem bízott egyikükben sem.